Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai (Somorja, 2009)
Petőcz Kálmán: Status quót vagy sátust?
Petőcz Kálmán bit is, elutasította. A hivatali érintkezésben a kisebbségi nyelv használatára feljogosító 20%-os küszöböt a magyarokon kívül csak a romák, a rutének és az ukránok érik el jelentősebb számú településen, a németek pedig kettőben. Ha eltekintünk a romáktól, akiknek nemzeti kisebbségként való kezelése csak a kilencvenes évektől vált elfogadottá, a szlovák állam a gyakorlatban ténylegesen csak azokat a népcsoportokat ismeri el nemzeti kisebbségnek, amelyeket az 1968/144. sz. alkotmánytörvény is államalkotó közösségeknek ismert el, illetve amelyeket az első csehszlovák állam is azoknak tekintett. (A felsorolásból hiányoznak ugyan a lengyelek, de ők elsősorban a cseh [illetve morva] országrészben élnek.) Látjuk tehát, hogy a szlovák állam kettős játékot játszik: igazából csak négy kisebbséget ismer el, ám formálisan tizenkettőt. így a „kicsiket", akiknek az igényeit rendkívül egyszerűen és kis ráfordítással ki lehet elégíteni, folyamatosan kijátssza a „nagyokkal”, mindenekelőtt a magyarokkal szemben. Kivételezett helyzetben vannak a csehek, akiknek a nyelve gyakorlatilag második hivatalos nyelvként van elismerve, holott az alkotmány szerint az „államnyelv” a szlovák. A magyar politikusok az utóbbi 15 évben sok bírálattal illették a Szlovák Köztársaság alkotmányát. Pedig az alkotmány emberi jogokat taglaló része megfelel a nemzetközi normáknak, és a kisebbségi jogok érvényesítésének Európában ismert szintje levezethető belőle. Ezen a téren tehát a status quo - kisebb fenntartásokkal, amelyekre alább kitérek - megfelelőnek mondható. A gond a végrehajtó törvénykezéssel van, és mindjárt az alkotmány 13. cikkének 2. bekezdésénél kezdődik, mely szerint az alapjogok és szabadságjogok végrehajtását egyszerű törvénnyel lehet szabályozni. Ezzel a rendelkezéssel a kormány és a törvényhozás gyakran visszaél, és például a kisebbségek jogait is érintő törvényeknél az alkotmány szellemén túlmenő korlátozást foganatosít. Az államnyelvtörvény például kimondja, hogy a szlovák nyelv (a közélet összes területén minden esetben) előnyt élvez a Szlovákiában használt kisebbségi nyelvekkel szemben. Ez a rendelkezés - szigorú emberi jogi szempontból értelmezve - egyértelműen diszkriminatív, és ellentétes az alkotmányban lefektetett állampolgársági egyenlőség elvével. Az államnyelvtörvény filozófiája a nemzetállam elvére épül. Eközben - paradox módon - a kormány (és az állam) állandóan a polgári elv, az egyéni emberi jogok érvényesítését hangoztatja, és ezt kéri számon a kisebbségi állampolgároktól és azok képviselőitől. A polgári elvet viszont az állam félreértelmezi: annak lényegét abban látja, hogy a nemzeti kisebbség minden esetben alkalmazkodjék a többséghez (fordítva semmiképpen, még ak■'t- kor sem, ha helyi szinten az etnikai arányok fordítottak.) A szlovákiai magyar elit két lényeges hibát követ el folyamatosan: az egyik az, hogy nincs világos - tételesen lebontott - kisebbségi programja,
