Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
SZABÓMIHÁLY GIZELLA Arany A. László egyik-másik megjegyzéséből úgy tűnik, mintha az általa idézett szerzők használnák a kétnyelvűség fogalmát, pl. a 17. oldalon ezt írja: „Jakobson úgyszintén említi az expresszív kifejezések és a kétnyelvűség fonológiai jelenségeinek a rokonságát”, az idézett helyen azonban Jakobson (1931, 254) csak az idegen fonémákat tartalmazó szó átvételéről beszél. Ami pedig a diakrónia-szinkrónia viszonyát illeti, Jakobson és általában a Prágai Nyelvészkor tagjai a nyelvi kontaktusok következményeként kialakult fonológiai változásokkal foglalkoznak, műveik (legalábbis az Arany A. Lászlótól idézettek) tehát alapvetően nyelvtörténeti jellegűek. A szinkrónia-diakrónia szempontjából Arany A. László műve viszont érdekes kettősséget mutat: nyelvi adatai nagyrészt a nyelvtörténet, pontosabban a nyelvjárástörténet körébe tartoznak, a tanulmányban mégis a szinkron szemlélet tűnik a meghatározónak, hiszen a szerző az idegen nyelvi elem választásának lélektani hátterét, illetve az általa keltett reakciót, majd az elem rendszerbe épülésének folyamatát próbálja megragadni.4 3. Arany A. László tanulmányának címe: A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai. A cím olvastán ma arra gondolnánk, hogy az írás témája az egyéni kétnyelvűség, annak kialakulása, a kétnyelvű és az egynyelvű egyén gondolkodása és nyelvhasználata közötti különbségek stb. Arany A. László azonban a nyelvi kontaktuson alapuló közösségi kétnyelvűséget vizsgálja, s azon belül is csak egy területre, az idegen szavak átvételére irányítja figyelmét. A szerző tehát igen szűkén értelmezi a „kétnyelvűség jelenségei"-t, hiszen a nyelvi kontaktusok, a kétnyelvűség következményei sorában nem említ olyan (részben már a saját korában ismert) jelenségeket, mint a tükörszavak és -kifejezések, valamint tükörszerkezetek használata, a jelentéskölcsönzés vagy azt, hogy a kétnyelvűek egyes nyelvi elemeket gyakrabban vagy ritkábban választanak, mint az egynyelvűek stb. A kétnyelvűség ilyen megközelítése nyilván a tanulmány alapvető problémafelvetésével függ össze, melyet Arany A. László így fogalmaz meg: „A kétnyelvűség meghatározó dilemmája, vajon egy közösségnek vagy legalábbis jelentős részének a kétnyelvűsége lehet-e olyan hatással, hogy a társadalmi szempontból alacsonyabb szintű nyelv, nyelvi norma a domináns norma befolyása alatt megváltoztassa fonológiai struktúráját is. Egyszóval: redukáltabbá válhat-e, vagy ami még fontosabb, vajon gazdagodhat-e a domináns norma elemei által” (8). Arany A. László e kérdésre igenlő választ ad: „Egy nyelv struktúráinak készlete [...] gyarapodik vagy redukálódhat, s a két nyelv szerkezetéből a struktúra fejlődési fokaként új minőségű szerkezet jöhet létre. A kulturális vagy hatalmi helyzetből kifolyólag domináns struktúra hatására a régi struktúra egy új, bár az eredetitől nem túlságosan eltérő struktúrává válik (s ez ellen nem vethető fel, hogy a struktúrák nem vegyülhetnek, mivel ilyen érvek strukturális szempontból kizártak). " (14) Másutt (18) lényegében ugyanez a gondolat így jelenik meg: „Nyelvészszemmel nézve a kétnyelvűség két norma áthatódása az egyén konkrét nyilatkozataiban (aminek természetesen kisebb a jelentősége), valamint a közösség nyelvhasználatában (aminek megvan a súlya), mígnem a kétféle elemből egy új, mindkettőtől eltérő, de az egyikhez mégis - s a fejlődés kezdeti szakaszában többnyire az alacsonyabb színtűhöz - közelebb eső norma alakul ki.” 4 A nyelvtörténészi alapállástól azonban Arany A. László sem tud elszakadni, hiszen a kétnyelvűség annyiban érdekli, amennyiben az bizonyos nyelvrendszerbeli változásokkal összefüggésbe hozható. (Vb. S. Romaine megjegyzését a strukturalistákról, 1989, 7.) 500
