Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
SÁNDOR ANNA portjaira vonatkoztatjuk, hogy az érettségizettek és a főiskolát végzettek nyelvhasználatában a köznyelv dominál a nyelvjárás fölött. Eddigi megfigyeléseim és gyűjtéseim azonban azt bizonyítják, hogy különösen az érettségizettek, de a főiskolát végzettek nagy része is családi környezetben és a falubeliekkel a nyelvjárást használja, számukra ugyanis a nyelvjárás biztosítja az otthonosság és a meghittség érzését. Idegenek jelenlétében annyiban változik meg nyelvhasználatuk, hogy vagy a kirívó nyelvjárási sajátosságokat kerülik, vagy pedig a köznyelv erőteljesebb hatását tükröző, köznyelvies nyelvjárásban beszélnek. Amit eddig elmondtam, szociálisan általános érvényű, amely alól természetesen léteznek egyéni kivételek mind a köznyelv, mind a nyelvjárás javára. Vagyis hallani egy-egy alapiskolai műveltségű háztartásbelit vagy szakmunkást is a köznyelvhez közel álló nyelvváltozatban beszélni, de érettségizett vagy főiskolát végzett egyének nyelvhasználatában is dominálhat a klasszikus koloni nyelvjárás. E nyelvi tény arra enged következtetni, hogy bár a műveltség rendkívül fontos tényezője a nyelvhasználatnak, mégis szorosan összefügg egy másik tényezővel, a foglalkozással, a munkahelyi környezettel és a munkatársak nyelvhasználatával. A statisztikai adatok egyértelműen bizonyítják, hogy e téren történt a legnagyobb változás, hiszen Arany A. László gyűjtése idején még a hagyományos paraszti gazdálkodás a községen belül biztosított megélhetést a lakosoknak, míg ma a lakosok 71,9%-a a községen kívül talált munkát. A Nyitrán és Aranyosmaróton dolgozók viszont munkahelyükön szinte kizárólagosan a szlovák nyelvet használják, vagyis számukra az anyanyelven történő kommunikáció csakis informális, tehát familiáris, hétköznapi beszédhelyzetekben lehetséges, ahol - ahogy említettük - a nyelvjárás a használt nyelvváltozat. A magyar nyelv formális beszédhelyzetben csakis a községen belül vagy a környező magyar falvakban alkalmazható, de mivel a köznyelvi norma követését csupán - esetleg - a magyar iskolában tartják fontosnak, így a helyben történő hivatalos nyelvi érintkezés is túlnyomórészt nyelvjárásban folyik. Tehát ha a foglalkozás felől közelítjük meg a kérdést, szintén azt állapíthatjuk meg, hogy e csoportban is - esetleg a magyar pedagógusok kivételével - a nyelvjárás érvényesül, s egyúttal azt is megállapíthatjuk, hogy a kolóniák nyelvhasználatában a nyelvjárás az első és a leggyakoribb megnyilvánulási forma. Harmadik tényezőként a község nemzetiségi összetételének megváltozását említeném. A lakosság nemzetiségi megoszlásának aránya egyrészt a vegyes házasságok számának növekedésével, másrészt a magyar nemzetiségű gyerekek szlovák iskolába járatásával s nem utolsósorban a nemzetiségi létbizonytalanságból fakadó tudatzavarokkal magyarázható. E nyelvjárási beszélőknél a legerősebb a nyelvi interferencia, a szlovák nyelvi elemek beáramlása náluk a legmagasabb, s a magyar beszédben még az általánosan ismert magyar szavakat is szlovákkal helyettesítik: úloha ’lecke’, písomka ’írásbeli’, triedna ’osztályfőnök’, stužková ’szalagavató’. Ez a jelenség azonban, sajnos, nem csupán e társadalmi csoport nyelvhasználatára jellemző, jóllehet nem ilyen mértékű, de a szlovák szavak tömeges beáramlásának lehetünk tanúi a lakosság többi csoportjánál is. Mindezek után feltehető a kérdés: milyenek a teljes diglottá - kettősnyelvűvé válás lehetőségei a bilingvizmus keretei között? Lehetséges-e a köznyelvi változat megerősödése ott, ahol szubsztraktív kétnyelvűségi helyzet uralkodik, ahol az anyanyelv funkciókat veszít? Több nyelvészkutató egybehangzó véleménye ezzel a kérdéssel kapcsolatban az, hogy mind a diglosszia, mind a bilingvizmus esetében legkisebb az interferencia ott, ahol nincs 478
