Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
TURCZEL LAJOS mincas években Kiskeszin is tanítóskodott. Róla azt tudtam meg, hogy a fegyházban testileg-lelkileg összetört, és zavarodottá válva halt meg. Újraismerkedésünk kezdetétől arra törekedtem, hogy az adott lehetőségek között valamilyen szellemi munkát szerezzek Arany számára. Ez nem volt könnyű ügy, hiszen abban az időben még a hosszú börtönbüntetésen túlesett Gustáv Husák is alantas beosztásokban dolgozott. Először Szőke József barátomhoz, az Új Ifjúság főszerkesztőjéhez fordultam, aki a kérésemre kieszközölte és felajánlotta a három magyar nyelvű ifjúsági lapnak (Új Ifjúság, Pionírok Lapja, Kisépítő) brigádmunkában végzendő nyelvi lektorálását. Nagy meglepetésemre Arany ezt az anyagi vonatkozásban kecsegtető ajánlatot elhárította, s kifejezett érve meglehetősen titánkodó volt: a saját helyzetét Michelangelo falanszteri munkabeosztásához, a széklábfaragáshoz hasonlította. Valószínűnek tartom, hogy az igazi ok az volt, hogy fogyó erejét nyelvészeti munkára akarta használni. Újabb segíteni akaró akcióm 1964-ben igen merész volt. A magyar tanszék vezetőjeként a bölcsészkar dékánját, Simon Ondrušt arra kértem, hogy tegye lehetővé a már betegeskedő Aranynak a tanszékünkre való felvételét, s én aztán otthon végezhető tudományos munkát osztok ki számára. Ondruš - aki ismerte és nagyra becsülte Arany szlovák tárgyú nyelvészeti munkásságát - helyeselte a javaslatot, de megjegyezte, hogy a realizálásához az Igazságügyi Megbízotti Hivatal (Povereníctvo spravodlivosti) jóváhagyása szükséges. A „Hivatal”ban aztán a javaslatot nem tartották „célszerű”-nek, s az ilyen eljárás a mi akkori viszonyaink között tipikus volt. A kudarcba fúlt kísérlet után rábeszéltem Aranyt a rehabilitáció kérvényezésére. A főügyészséghez címzett kérvényt, melyet jogász féltestvére fogalmazott meg, nem postai úton továbbítottuk, hanem elvittem a Csemadok KB elnökéhez és Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagjához, Lőrincz Gyulához. Éppen ott volt nála Dobos László és Szabó Rezső, akik jelenlétében megkértem őt, hogy járjon el az ügyben. Lőrincz csodálkozott azon, hogy a rehabilitációs eljárás még nincs folyamatban, és megígérte, hogy a közbülső támogatások megszerzésével továbbítja a kérvényt. Hogy aztán a továbbítás és támogatás megtörtént-e, azt nem tudom, mert pár hónappal később Lőrincz nagyon felbőszült azon az írásomon, melyet a Juraj Zvara által megtámadott Fábry védelmében az Irodalmi Szemle 1965. évi 1. számában közöltem, és amelyet a párt ideológiai osztályán is megtárgyaltak. Ilyen körülmények között Lőrincznél nem tudtam érdeklődni a kérvény sorsa felől, de úgy hittem, hogy az ígéretét teljesítette. Arra is emlékszem, hogy a kérvényt fogalmazó féltestvér, dr. Zagiba továbbra is figyelemmel kísérte az ügyet. Miközben ezek történtek, akkor a már súlyosan rákbeteg Arany, a fogsága alatt „megjárt” jáchymovi uránbánya áldozata; a rozsnyói szülőházban tartózkodott, ahol egy ideig idős nevelőapja, majd a rokonai ápolták őt. Nevelőapja halála után ezt a levelet írta nekem: Rozsnyó, 1964. szept. 23-án Kedves Professzor Úr! Magam is alkonyatba hajlok - ami előttem volt, el kell búcsúztatnom: a váratlan, beígértet egyaránt. Nevelőapámat temettem, de kissé magamat hántoltam: apám volt a legjobb betegápolóm, az egészségem, nyugalmam. Most Nélküle kísérletezek felegyenesedni. Remélem sikerül - még nem dőlt el. 460
