Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
KAPCSOLATOM ARANY A. LÁSZLÓVAL egyházi birtokokon írnokoskodtam, és 1947 tavaszán visszaköltözve gyermekkorom második falujába, Kiskeszire az ottani uradalomban egy évig gazdaságvezető (intéző) is voltam. 1951 őszétől aztán a komáromi magyar gimnáziumba s onnan a pozsonyi Pedagógiai Főiskolára, majd a Komenský Egyetemre kerültem. Arany és társai tragikus esetéről hosszú évekig nem tudtam, s ennek oka az lehetett, hogy az ellenük indított és politikailag durván manipulált perről a sajtóban valószínűleg nem jelentek meg közlemények. A tragikus históriát aztán az ötvenes évek végén Pozsonyban ismertem meg, s a fő informátorom a per egyik védőügyvédje: Balogh Dénes Árpád volt. Balogh neve a két háború közti munkásmozgalomból jól ismert: Fábry Zoltán közeli barátja és Az Út folyóirat utolsó felelős szerkesztője volt, és valószínűleg ő fordította szlovákra Fábry A vádlott megszólal című híres védőiratát. 1945 után rövid ideig ügyvédként is működött, majd a Komenský Egyetem marxista intézetének előadója lett. 1968 őszén külföldre távozott. Arra már nem emlékszem, hogy Balogh kiket védett a csoportból, de Arany nem volt köztük. Mint mondotta: a per az alakuló belpolitikai helyzet és a kavargó-bonyolódó csehszlovák-magyar viszony lutriszerű függvénye volt. Nem sokkal az ítélethozatal előtt a védőket úgy informálták, hogy a felmentés is lehetséges, s aztán jött egy hirtelen fordulat, és justizmord ítéletek születtek. A legsúlyosabbat, 20 évi fegyházbüntetést Arany kapta, Balogh szerint főleg azért, mert a bírósággal szemben fölényes erkölcsi magatartást és megvetést tanúsított. A hatvanas évek elején, 1962 vagy 1963-ban arról is tudomást szereztem, hogy Arany már szabadlábon van, és a vízi-építési vállalatnál (Hydrostavnál) dolgozik. Abban a szándékomban, hogy kapcsolatot teremtsek vele, megint egy véletlen volt segítségemre. Kárpitosra volt szükségem, és egyik ismerősöm a nyugdíjas Arany Bélát ajánlotta, aki Pozsony legismertebb bérházában, a Manderlában lakott. Béla bácsi értelmes, olvasott ember volt, és a húszas-harmincas években iparos cserkészként a cserkészsajtóban publikált. Mikor kiderült, hogy Arany A. László testvérbátyja, előhozakodtam a szándékommal, amire azt a feleletet kaptam, hogy ez nehéz próbálkozás lesz, mert öccse a régi baráti-ismerősi kapcsolatai nagy részét is megszakította. Mint később megállapítottam: Aranynak ez az utóbbi eljárása abból a — múlt dolgokat is keményen értékelő - erkölcsi titanizmusából adódott, melyet a rázúdult súlyos csapások katarzisos átélése alakított ki benne. Ennek megfelelően a szóbeli és levélbeli érintkezéseiben is különös szertartásosság, az eredendő tartózkodást ünnepélyes meghittséggel vegyítő magatartás nyilatkozott meg. így például ismeretségünk egész ideje alatt szertartásosan professzor úrnak szólított, és súlyosbodó betegségében az egyik sorstársáról ilyen pátoszteli hangon írt: ,Az ő kezébe tettem az ügyünket és eszménket is: akarata az én akaratom, célja az én célom, döntése engem is kötelez.” A Béla bácsi közvetítésével megteremtett kapcsolatfelvétel végül is úgy történt, hogy bemutatkozásképpen elküldtem Aranynak az Irodalmi Szemle akkori néhány számát, és az ott közölt írásaim bizalmat és érdeklődést keltettek benne irántam. Önálló lakása nem volt, s a vidéki munkából a hétvégeken hazajárogatva Béla bácsiéknál lakott. Itt találkozgattunk azután is, hogy betegállományba került. Az üldöztetésüket kiváltó jogfosztás ellen tiltakozó akcióikról és az elítélésük után elszenvedett évekről részletesebben nem akart beszélni, de a fogság néhány epizódját felelevenítette előttem. Esterházy Jánossal, akivel a szlovák állam idején közeli kapcsolatban volt, az illavai fegyházban találkozott; a Magyar Párt egykori vezetője akkor már emberroncs volt, de a lelkierejét megtartotta. Arany csoportjának egyik tagját, a Losonc melletti Pinc községből származó Bokor Ferencet jót ismertem, mert a har-459
