Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
SÁNDOR ELEONÓRA valaha egy közösség életének szerves részét képezte, a kollektív szórakozás és kreativitás szinte egyedüli alkalmául szolgált, szerepét mindinkább elveszítette, megóvásra, mentésre szorult, egyszerre lett a közösségi identitáskeresés és identitásvesztés kifejezője - egyszóval a „lagzihoz” fűződő viszony változott meg gyökeresen. Feltétlenül az elmúlt évtizedek, e légkör rovására írandó, hogy a gyors változások eredményezte hatásain túl, olykor a közösség igényeivel is ellentétesen hatva, ennek az élő, rendkívül összetett, sokszínű, a népi kultúra tárgyi és szellemi elemeit még egységben tudó hagyománynak csak a felszínét, a maga módján értelmezett és a maga ízléséhez idomított „népies” vonásait vette észre, s ezt a szemléletét (akarva, nem akarva) nem kis mértékben a közösség értékítéletébe is beoltotta. A házasságkötés mégsem vált pusztán jogi aktussá, s a köré csoportosuló szokások funkciója a mában sem csupán a reprezentáció. A keresztanyák ma is osztanak a templom előtt italt és süteményt, megkínálják az úton szembejövőket, a fiatalok még eljárnak „lágzit nyíznyi”. Ezek a mozzanatok arra utalnak, hogy igenis létezik még kommunikációra való törekvés a „lágzissák” és a falu többi lakója között, hogy ma sem tekintik még természetesnek a négy fal közé zárkózást, a kivonulást, hogy létezik még, ha látensen is, faluközösség. A Zoboralja falvai régóta a magyar s újabban a szlovák néprajzosoknak is gyakran felkeresett kutatópontjai. Kolonban is sok gyűjtő megfordult Kodály század eleji gyűjtőútja óta. A falu mégis Aranyt és Putzot őrzi leginkább emlékezetében, a „ lágzis könyv” ma is fogalom. Példányait féltve őrzik. Inspirálója lett a hagyományőrző éneklő csoport tevékenységének, amely 1958 óta szinte folyamatosan éppen a „lágziss” dalok, illetve a lakodalom egyes cselekményeinek (dunyhavivés, a menyasszony kikérése, búcsúztatása) színpadi megjelenítésével aratta és aratja legnagyobb sikereit. Úgy hiszem, ritka az olyan helytörténeti vagy néprajzi munka, amely akkora hatást gyakorolt volna a közösségre, melyről íródott, mint À kolonyi lágzi- Egy egész falu identitástudatát, ellenálló képességét erősítette meg, egy egész falut döbbentett rá arra, hogy hagyományai értéket képviselnek, s nemcsak a maga, hanem az egész nemzet számára.15 Ha a most újra hozzáférhetővé váló könyv hozzájárul ahhoz, hogy ez a folyamat ne törjön meg, kiadása már nem volt hiábavaló. A könyv jelentőségét semmiképpen sem csökkentheti, ha hibáiról, hiányosságairól is szólunk. Első olvasatra is szembetűnő a bevezető tanulmányban használt terminológia kiérleletlensége, gondolok itt olyan kifejezésekre, mint a részalkat, elhatározó elem, jelszerep vagy a szerkezet, struktúra, rendszer, alakzat egymást váltó, pontatlan használata, amit persze magyaráz a tanulmány úttörő jellege, illetve néhány esetben sejthetően a szlovákból vagy csehből történő fordítás (dominantný prvok, znaková funkcia stb.). Nyelvhasználatát nem hagyta érintetlenül a negyvenes évek frazeológiája sem. Feltűnő, hogy a tanulmányban egymást váltják a patetikus megfogalmazású, a korabeli népszemléletet tükröző, a mai fülnek már szokatlan szóképhalmozó bekezdések, és a pontos, lényegre látó, tömör, szakszerű elemzések. Talán a legtöbb kívánnivalót a nyelvjárási szöveg lejegyzése hagyja maga után. Putz Éva felhívja a figyelmet bizonyos látszólagos egyenetlenségekre, melyek szerinte éppen a következetes lejegyzést tükrözik. (A koloni nyelvjárás ötven évvel ezelőtti állapota nyilvánvaló-15 Külön vizsgálatot érdemelne, hogy az egész zoboralji csoport önmagáról alkotott képét hogyan alakították az itt folytatott kutatások, mennyire járult hozzá a ráirányuló figyelem olykor-olykor szinte felsőbbrendűségi érzésbe átcsapó mi-tudatának kialakulásához, főleg a helyi értelmiség körében. 456
