Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
ARANY A. LÁSZLÓ A problémát a néprajz a tárgyi kultúra és a folklórirodalom stílusát tekintve régóta ismeri, s nem csak földrajzi, hanem rétegzettség szerinti (szomszéd nemzetiségek s egyazon nemzet társadalmi rétegei) viszonylatában egyaránt megoldotta, elfogadva az idegen elemeknek áthatását. Ennek nyomán a régi részrendszer megtartja bizonyos fokú dominanciáját, s az átvett elemek szervesen épülve be az eredeti szerkezetekbe, új struktúrákat eredményeznek. Csak e jelenség tekintetbevételével magyarázhatjuk meg a tárgyi kultúrának és a formáknak a néprajzi határokon fellelhető sajátosságát, gazdagságát, amely egyébként értelmezhetetlen. A kétnyelvűség meghatározó dilemmája, vajon egy közösségnek vagy legalábbis jelentős részének a kétnyelvűsége lehet-e olyan kihatással, hogy a társadalmi szempontból alacsonyabb szintű nyelv, nyelvi norma a domináns norma befolyása alatt megváltoztassa fonológiai struktúráját is. Egyszóval: redukáltabbá válhat-e, vagy ami még fontosabb, vajon gazdagodhat-e a domináns norma elemei által. Általánosan elfogadott, hogy a kétnyelvűség lexikai kölcsönzést eredményez, de semmi mást. Rugalmasabb álláspont szerint módosulhatnak az alaktani szerkezetek is, de a fonológiai struktúráknak a kétnyelvűség által kiváltott változását rendszerint tagadják.4 A nyelvi tények alapján a kutatók egy része arra a felismerésre jutott, hogy a másik nyelv még a fonématárra is strukturális hatást gyakorolhat, de csak negatív értelemben. A kétnyelvűség ugyanis olykor a társadalmi vonatkozásban átmenetileg másodrendűvé lefokozott, de egyébként nyelvileg gazdagabb struktúrákat redukálja. így például azoknak a közép-szlovákiai településeknek nyelvezetéből, amelyeknek késői német jövevény rétegük volt, s az összeolvadt a szlovák szubsztrátummal, hiányzik a lágy ď, ť, n.5 6 Amint az elmondottakból kitűnik, a tagadó álláspont az adott kérdésben mindinkább visszaszorul. Egyesek elfogadják az alaktani struktúrák átszerveződésének lehetőségét, a nyelvészeknek egy maradék csoportja pedig legalább az utolsó sáncot, a fonémikus struktúrákat védelmezi. Bár a tárgyra vonatkozólag Jakobson alapvető tanulmányában megfogalmazta és tisztázta a strukturális álláspontot.'’ Nyelvi-strukturális szempontból az ellenvetések indokolatlanok, s főképpen a nyelvjárások közvetlen vizsgálatával foglalatoskodó nyelvész érzi elégtelenségüket. A kétnyelvűségnek tehát amennyire lehet egységes, pszichológiailag indokolt nyelvészeti értékelését kell kialakítani, olyat, amely lehetővé teszi a jelenségnek és feltételeinek helyes megítélését az eleven nyelvhasználat vizsgálatában. Eközben a pszichológia és a nyelvészet viszonyának a tisztázását is szorgalmaznunk kell, mivel részben közös a tárgyuk, s mindkét tudományszakban elvi és módszertani vonatkozásban együvé tartó tendenciák hatnak, sőt bizonyos oksági függőség is kimutatható köztük. A pszichológia részesedésének kérdése más területekhez viszonyítva tárgykörünkben meghatározóbbnak tűnik, mivelhogy épp itt érvényesülnek a pszichologizáló értékelések és következtetések a legáthatóbban. S a pszichologizálás e fajtájában mintegy tehetetlenségi nyomatékként tovább hatnak a naturalista felfogásnak rejtettségük nyomán negatív kihatású maradványai.7 4 Oberpfalcer: i. m. 397-407. 5 Paulinyi, E.: Carpalica, I. évf. (1939) II. kötet, A sorozat, 309. skk. 6 Jakobson, R.: Prinzipien der historischen Phonologie. TCLP, IV, 1931,247. 7 ČyževsTcyj, D.: Phonologie und Psychologie. TCLP, IV, 1931, 30.; BUhler, K., Phonetik und Phonologie. TCLP, IV, 1931, 2.; Ulaszyn, R.: Laut, Phonema, Morphonema. TCLP, IV, 1931, 60; Novák, L.: Fonológia a Stúdium slovenčiny. Slovenská reč, II. évf. (1933) 98. 222
