Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
ARANY A. LÁSZLÓ Az egyalakú változatlan névszótövek mindig [é, ó, o, ú, «, í) fonémára végződnek. Nincsen tehát rövid [o] és [ő] fonémára végződő szavunk.1” Az [o, ö] fonéma tehát az irodalmi, illetőleg köznyelvben a szóhatár hiányát jelzi. Mindössze néhány egytagú szavunk végződik [é] fonémára [lë, lë, së, ne], így hát az [é] fonéma szintén határjel. Ahol a szóvégen mégis előfordul az [o, ö, é] fonéma, ott egyúttal a szó idegen eredetét, szignalizálja. Kolon nyelvjárásában a magyar nyelvnek ez a szerkezeti sajátsága némileg megcsorbult, főképpen a személynevekben. így pl. általános a [Kácso], (a.m. Katika), [Bálko], (a.m. Bálintka) féle típusokban. E szerkezeti jellegnek megbontását a [munkábo jár] féle típus és a polifonématikus értékű [hâzâho] típus segíti elő. Az afonématikus határjelek közül a [h] fonéma szerepét állapíthatjuk meg. Ha ugyanis egy fonéma más megvalósítású a szó kezdetén s a szó végén, és megint csak más megvalósításban jelentkezik a szó közepén, akkor az egyik megvalósítás negatív határjelként működik. A [/)] fonéma mind a magyar nyelvben általában, mind Kolon nyelvjárásában zöngétlen a szó kezdetén és a szó végén. Szóközépen azonban zöngés, tehát önműködőleg jelzi a határ hiányát. Pl: [àhàjt]. Az eddigi adatok alapján úgy látszik, hogy a magyar nyelvben és Kolon nyelvjárásában is többnyire határjelek jelzik a szóhatárt és a morfémahatárt, illetőleg annak hiányát is. A végleges meghatározást csak a statisztikai feldolgozások és a további tüzetes kutatás teszi lehetővé. A határjeleknek nagy jelentőségük van az idegen szavak átvételezésének módjában is, pl. a szlov [Jano] a magyarba [Janó], a szlov. [Hnisov - Hrusó] alakban megy át. FÜGGELÉK MORFONOLÓGIA A magukban álló szavak jelentésváltoztató fonikus elemeinek (és szerkezeti törvényszerűségeinek) megállapításával a nyelvjárás szókincsének építő elemeit (és törvényszerűségeit) állapítottuk meg. A jelentésváltoztatásra szolgáló fonológiai ellentétek tehát ebben a körben lexikalizáltak voltak. Röviden kifejezve: eddig csak szófonológiával foglalkoztunk. A nyelv rendszerét azonban nem az elszigetelt szavak avatják közlésre alkalmas eszközzé, hanem a nyelvnek az a képessége, hogy vonatkozásokat tud létesíteni a szavak között. Nyelvünk kétosztályos rendszert képez. Ebben van magasabbrendűsége. Mindezért a fonológia foglalkozik a fonémák alaktani fölhasználásának kérdésével is. Kutatja, milyen hangeszközökkel, fonémákkal és fonéma-szerkezetekkel él a nyelv az alaki vonatkozásokban.154 A fonológiai ellentétek, a fonémák tehát a szavaknak a formális, alaki vonatkozására, jelentésmódosítására is szolgálnak. Ilyenkor morfologizált fonológiai ellentétekről beszélünk. A szó formális vonatkozásának megváltoztatására szolgáló morfologizált fonológiai ellentétek megállapításával a morfonológia foglalkozik. A morfonológia összekötő kapocs a fonológia és a morfológia között. Tárgya a fentiek alapján a fonémák morfológiai felhasználásának és a belőlük alakult morfémák szerkezetének vizsgálata. Morfémán azt a legkisebb morfológiai egységei (a szónak bizonyos részét) értjük, amely a szavak bizonyos csoportjában 193 194 193 L. LAZICZIUS, Bevezetés a fonológiába, 31. 194 L. LAZÏCZIUS, Bevezetés a fonológiába, 31. 210
