Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
KOLON NYELVJÁRÁSÁNAK FONOLÓGIAI RENDSZERE A magánhangzó-harmónia lényegében tehát tényleg szerkezeti okú feloldás. A hasonló szerkezeti feloldásoktól azonban abban különbözik, hogy nemcsak a redukciót, a disztinktív kombinációs lehetőségek megszorítását és csökkentését célozza, hanem egy egész rendszer beiktatásával a nyelv kifejezésbeli eszközeinek mennyiségét szaporítja. A nyelvrendszemek fel kellett oldania ezeket a disztinktív ellentéteket, hogy legyen egy olyan rendszert alkotó morfológiai rendszere, amelynek segítségével kiegyenlíti a túlságosan szabad és széthulló morfémarendszert, egységbe kapcsolja a morfémákat, s így koherensebbé teszi, szorosabbá fűzi az egész nyelvrendszert. A magánhangzó-illeszkedés [aie], [o/ö, ë], [u/ii] függvényes váltakozása mutatja, hogy a váltakozás az első szótag magánhangzós fonémájának lágy vagy kemény hangszíne szerint, vagyis a lágy-kemény hangsajátság szerint történik. Ekkor azonban meg kell állapítanunk, hogy az [e] fonéma, amely az [e, e, /] sorba tartozott, a függvényes váltakozás rendszerében az [ö, ü] sorba kapcsolódik át. Ennek a megállapításának nem mond ellent az [ö, ë] váltakozás, mert ez csak a két lágy hangsajátságú (2-3) tengely tagjainak sötét-világos hangszínű váltakozása."" Mi tehát a függvényes váltakozás rendszertani értelme? A függvényes váltakozás szerepe tisztán formai jellegű, jelzi a tőnek és a képzőnek, illetve a ragnak és a jelnek együvétartozását. Az urál-altaji ragozó nyelvekben a tőnek és a képzőnek, illetve a ragnak viszonya nagy mértékben laza, önálló. Sokkal lazább, mint a hajlító nyelvekben. Szükség van tehát valamilyen nyelvi eszközre, amely mégis jelezné a tőmorfémáknak és a képzőknek, a ragoknak egymáshoz tartozását. Ennek az egymáshoz tartozásnak a jelzését, kidomborítását a magénhangzó-harmónia, vagyis a függvényes váltakozás látja el. A függvényes váltakozás funkciója tehát a tövek és a suffixális morfémák együvétartozásának a jelölése. A magánhangzó-harmónia ezért hát nem a véletlen vagy a jóhangzás kérdése, hanem a nyelv szerkezetéből, a ragok és tövek viszonylagos önállóságának tényéből következő formai szükséglet.* 102 103 Kolon nyelvjárásában a magánhangzó-harmóniának ugyanaz a funkciója, mint általában a magyar nyelvben. Mennyiségileg azonban csökkentett a szerepe, mivel Kolon nyelvjárása megóvja pl. az archaikus egy-alakú [-rë (-re)} ragot. így pl. [hâzrë]. A fiatalabb nemzedék azonban már az illeszkedett alakot is használja. így a [-ra] rag egyúttal a kifejezés eszköze s jelzi a beszélőnek nemzedéki vagy művelődési hovatartozását. Az irodalmi nyelvben az első szótag vokalizmusa (a hangrend és a magánhangzó-illeszkedés következtében) gazdagabb, mint a következő szótagok vokalizmusa. Az első szótagnak ezt a magánhangzós állományi többletét azonban kiegyensúlyozza a mássalhangzós fonémának az első szótagban való állományi és funkciószegénysége. Az első szótagban, főképen szókezdő helyzetben ismeretlen vagy legalábbis ritka pl. a [ty, gy, dz, dzs] fonéma. A rendszer egyensúlyát tehát a magánhangzós fonémának állományi és funkcionális kiegészülése biztosítja. E körülmény egyúttal a fonémaállomány rendszertani egységét bizonyítja."11 lül Lényegében teljesen egyezik ez a megállapítás az eddigi megállapításokkal. Vö. GOMBOCZ Z., i Történeti Nyelvtan. 54. Különbség csak a szakkifejezésekben van, mivel az eddigi munkákban a hangfiziológiai kifejezésmód a palato-veláris és labiális-illabiális harmónia kifejezését használta. Az akusztikai megjelölés fonológiai szempontból kívánatos. Természetesen a rendszertani és értékelhelyezés a fonológia eredménye. 102 NOVÁK, Ľ harmonie vocalique, 85. 103 Lásd a 30 lapot. 147
