Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
ARANY A. LÁSZLÓ szóban. A polifonématikus értékű fonémák szótagvégi és abszolút szóvégi helyzetben tetszőlegesen változhatnak a teljes többhangú alakkal.73 Míg a tetszőleges változat funkciója csakis a kifejezésnek eszköze, addig a kombinatórius változat az ábrázoló rendszernek segédeszköze. Előre jelzi (szignalizálja) a szóhatárt, vagy a morfémahatárt, esetleg a szomszédos fonéma jellegét.74 így pl. valamely fonéma megvalósítása annyira csökkenhet, hogy hangzását nem is érzékelhetjük. De ilyenkor a vele gyakori kapcsolatban álló fonéma ezt a gyakori kapcsolatot bizonyos hangképző sajátosság felvételével jelzi, akkor az illető fonéma egészen el is enyészhet. Ezt látjuk pl. a [mgh.+r, /] hangkapcsolatoknál. így a gyakori, sőt állandó jellegű [e+l] kapcsolatban az [e] fonéma hangsajátságot vesz fel. Fokozza mennyiségi tulajdonságát a minőségi tulajdonságoknak teljesérvényű magatartásával, vagyis nyújtott [ç] megjelenítési sajátságával jelzi az [/] fonémának funkcionális jelenlétét. E példából látjuk, hogy a polifonématikus értékű hangzók csakis kombinatórius változatok lehetnek. Az [ej fonéma [ç] változatának példáján látjuk azt is, hogy az [ç] megjelenítés az [e+l] szándékot jelzi, és ezt a hallgató is így értékeli. Ez a helyettesítő viszony a magyar nyelvben azonban csak a [mshg.+csökkentett nyomatékú magánhangzós fonéma] és a [mgh.+folyékony hang (liquida), orrhang] vagy [v, j] között alakulhat ki. E két lehetőség, a monofonématikus vagy polifonématikus megvalósítás alkalmazása, megjelenítése aztán teljesen tetszőleges. 3. Polifonématikus értékű magánhangzós fonémák Kolon nyelvjárásában. Polifonématikus [á+l] értékű [á] Abszolút szóvégen: [ásztá] ’asztal’, [àsztârë, àsztâ ùlâ; úz àsztàlvâ së à szàmârvà], [nappá], [sokvâ, kâromvâ], [mosôfâkvâ jó êvertik], [á másik àjtônâ], [êsô àjtônâ à kùlëpot emêtem le). Azonban: [bàlrc, álsó]. Az igék jelen idejében: [kopier, lássa mit csinâ; micsinâsz morë]\ [ott ânùk). Az igék mult idejében: [mi jót hosztá, cigány; szösszé vöt; járkál: à kùkùss megszólal: Jézuskà szálát még: csináld; míg meg nem hátúk]. Gyakori azonban: [há meg nem hálták; meghált, m'éghálrryi); [itt hálták] ’háltak, aludtak’ (a [tt] megkülönbözteti a „hal-mori” igétől. Ezért gyakori az [/]-es alak is.) [Még is próbáid; tálátá; táláták égy szíp helet; táláták égy pátkót; tálákoszták; hát kínátám néki; hugyán muláttá?; à kákáss mégszólát]. Ezzel szemben: [tálál égy], A teljes realizáció oka a következő magánhangzós kezdet. A köznyelvi, illetve irodalmi stílusból származik a: [há még ném hálták, méghált; de hálná; áldottá; szolgállátot). A felszólító módban: [ággyá; csinâllyâ; mégáj, zsidó, térbityő le és gyúnnyá még]. A föltételes módban: [hálná] ’halnál meg’. 73 Laziczius a pótlónyujtásos fà, e] hangokat fonológiai helyzetük miatt, továbbá azért, mert a monofonématikus realizáció ugyanazon rendszerben váltakozik a teljes fonémacsoportos \ç-el\ kifejezéssel; nem fogadja el fonémának. Az u. n. pótlónyujtásos [ö es r] hangokat az \á+l, r j; e+l, r, j] diftongusok egyik, éspedig monoftongikus ralizációjának tartja. Mivel e fonémacsoportok nem fonológiai egységek (az előbbi diftongus kifejezést tehát ilyen értelemben kell értelmeznünk), a velük fakultative váltakozó [ó] hangokat és [š] hangokat nem tekinti szoros értelemben vett változatoknak. Vo. LAZICZIUS, Bevezetés a fonológiába, 41. 74 TRUBETZKOY, Grundzüge, 46, 244. 134
