Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)

Arany A. László művei

KOLON NYELVJÁRÁSÁNAK FONOLÓGIAI RENDSZERE

nek. A fonéma tehát a nyelvnek az az oszthatatlan eleme, amelyet a nyelvi funkció határol, jelöl ki a nyelvi formán.“ A fonémának (mint nyelvi egységnek) jellegét tehát az egységes nyelvi funkció és a szémantikus, morfológiai és szintaktikai tényezők kereszteződésének hálózata határozza meg, jelöli ki.63 64 Ezek a végső nyelvi elemek azután a térszemléletünk és időszemléletünk formáiban és a linearitás logikai törvénye szerint rendeződnek nyelvi tudatunkban.65 Ez a meghatározás a nyelvi alkat egészéből indul ki és így legjobban megközelíti a nyelvi elemek szerkezeti és értékvalóságát.

Mindezért Kolon nyelvjárásának tárgyalásában egy-egy fonémát minden nyelvi funkciójában bemutatunk. Aztán kell következnie funkciós értékük vizsgálatának egy-egy fölérendelt részrendszerben: a szémantikában, a mofonológiában, szintaktikai rendszerben stb. Az anyagközlő részben a teljesség kedvéért egyelőre a látszólagosan fonológiai értékű helyzetekben is bemutatjuk a fonémát (pl. a kötőhangzókban, a hasonuló végtagszótagokban stb.). A megfelelő fölérendelt rendszer tárgyalásakor aztán a megfelelő értékre kell csökkenteni az ilyen jelenségek értékét.66

C) A VÁLTOZATOK

1. A tetszőleges változat

Ha két hang ugyanabban a hanghelyzetben tetszés szerint váltakozhatik a nélkül, hogy a váltakozás az ábrázoló rendszerben (a szó jelentésében) változást idézne elő, akkor a két hang egyetlen fonémának két fonétikai változata. Az ilyen tetszőleges (fakultatív) változat lehet általános, közösségi használatú, vagy tisztán csak egyéni eltérés. Az egyéni eltérések a nyelvtudományt nem érdeklik. A nagyobb mértékben vagy teljes mértékben elterjedt fakultatív változat azonban a kifejezés, vagy a felhívás síkján relevánssá válhat. Az ábrázoló (intellektuális) rendszerben a változat azonban sohasem lehet releváns.67

Kolon nyelvjárásában ugyanabban a hanghelyzetben, ugyanabban a szóban az [é, ó\ fonémát az [jé, uó] siklóejtésű hangzó helyettesítheti a nélkül, hogy a szó jelentése megváltozna. Az [ié, uó] siklóejtésű hangzó tetszőleges változat. Tetszőlegesen váltakozhat továbbá a magánhangzóközötti és szóvégi helyzetben a rövid-hosszú mássalhangzó, pl.: [lyukáss, rëttenetëss, idëss, kùkàss, kúszás sák, téliessen, egíssz, szívess, gyiimó'ccs, kó'ccsön] stb. Szóvégi helyzetben tetszőlegesen [ny], vagy [n] megjelenítést találunk az ilyen szavakban: [ásszony-ásszon, lyâny-Iyân).

63 NOVÁK Ľudovít, Projet d’une nouvelle définition du phoneme, TCLP 8, 67. Ugyanennek a meghatározásnak eredtei szövegezését lásd a szerzőnek K základným otázkam štrukturálnej jazykovedy című idézett munkájában.

64 NOVÁK L, Základná jednotka gramatického systému a jazyková typológia, Turč. Sv. Martin 1936.

65 VACHEK J., Časové pojmy v deťinici fonému. Slovo a slovesnosť III, 1937, 59-61; GYÖRKE József, Tő, képző, rag. Budapest 1943, 27. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 67. sz..; SKALIČKA, La fonction de l’ordre des éléments linguistiques, TCLP 6, 129.

66 Synchronikus szempontból ma már az eredeti tővégi magánhangzókat is kötőhangzóknak kell minősítenünk, így van ez az esetek legnagyobb hányadában. A kötőhangzó azonban csak a nyelv külső hangalakjának, a ,,corps phonique de la langue”-nak ügye, elsősorban az eufóniának. A kötőhangzókat helyzetük és hangalakjuk miatt gyakran morfémáknak érezzük, jelentéstani szerepüket azonban hiába keresnek - nincs. Vő. Novák L, Základná jednotka gramatického systému, 6.

67 TRUBETZKOY, Grundzüge, 36.

131