Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
ARANY A. LÁSZLÓ Hasonló közösségi értékű megnyilvánulások rejlenek a megtisztelés módjában: a falubéliek megtisztelésének módja a [màgà], [âlâszolgâjà] és a [kezicsókolom] jár. A gyermekek kiejtését jellemzi a selypítő kiejtésmód. Ezt a tulajdonságukat csak az iskolában vetik le. Sok hasonló kifejezésbeli sajátságot sorolhatnánk fel a köznyelvben is. Ilyen pl. a pestiek hanglejtése a végszótagon, az idegenek, idegen eredetűek, vagy idegen művelődésűek raccsolása stb. Minden környező község nyelvjárásának van kifejezési sajátossága. E szerint a sajátság szerint állapítják meg, ki hová való. A nyelvjárásterületet jól ismerő kutató is megállapíthatja a kifejezés eszközeinek ismeretében a beszélőnek községi hovatartozását. A zséreiek nyelvében pl. erős a siklóejtés, a menyheieket az [é]-zés jellemzi, a pogrányiakat pedig az [á] megvalósítás. E jelenségek többnyire nélkülözik a jelentéstani, ábrázoló szerepet, tehát nincs fonológiai értékük. Nem tartoznak az ábrázoló rendszerbe. Kifejező értékük azonban van, ezért mint másodlagos értékű jelenségek a kifejezés rendszerébe tartoznak. D) A NYELVI ELEMEK ELLENTÉTRENDSZERE ÉS URALKODÓ SZERKEZETI JELLEGE. A nyelv jelölő rendszere elemekből tevődik össze. A nyelvi elemeknek lényege, sajátos jegye a részleges azonosság, a közös fonikus alap, de egyúttal a megkülönböztető jegy is. A nyelv elemei tehát közös fonációs alapú, de egyúttal egymással részleges ellentétekben álló elemek rendszere. Egy nyelvben minden szónak különböznie kell valamiben a másiktól, illetve valamennyi többitől. A nyelvnek nincs végtelen sokaságú eleme. Meghatározott és aránylag kismérvű az elemgazdagsága. A szavak fonációs alkata gyakran csak az elemek kombinációjában különbözik egymástól. A nyelv rendszere azonban még az elemkombinációban sem engedélyezi a matematikailag lehetséges összes kombinációk mindegyikét, hanem itt is megszorítással él, nehogy a rendszer túlságosan összetett legyen. A fonológia feladata annak megállapítása, melyek ezek a jelentéshordozó és jelentésváltoztató szerepű elemek és kombinációk, s melyek azok a törvényességek, amelyek szerint csoportosíthatók az elemek, hogy szavakat és szóalakokat képezzenek, vagyis melyek a nyelv működési törvényei. Azokat a fonációs változatokat, amelyeknek nincs jelentésváltoztató szerepük, a fonológia figyelmén kívül hagyja. A fonétikus jelenség az ábrázoló rendszerben csak akkor nyelvészeti érték, ha funkciója van. Különben mint kísérő fonétikai jelenség, azaz változat nem tartozhat az ábrázoló rendszerbe. Mint rendszerenkívüli jelenséget a fonológia megemlítheti, de e körülmény nem változtat a fonológiai leírás lényegén. Elterjedtebb vagy egyéni, kényszerű vagy önkényes jelenségek ezek, önálló funkció nélkül. Ebben a funkció és jelentéstani szemléletben különbözik a mai nyelvészet a fonétikán alapult nyelvészettől, amely minden fonációs jelenséget egyenértékűként kezelt és vizsgálódásában mellőzte a jelentéstani szempontot. Összegzésként tehát megállapíthatjuk, hogy az emberi beszéd hangzási sajátságai egyidejűleg háromféle valóságot jeleznek, illetve közölnek: kifejeznek, fölhívnak és ábrázolnak. E szerint minden nyelvi kifejezést három síkon, három szemszögből, tehát három rendszerben értékeljük: a kifejezés, fölhívás és ábrázolás rendszerében. Egy konkrét nyelvi megnyilvánulásban az első, a második, vagy a harmadik funkció lehet az uralkodó. A nyelvi megnyilvánulás tudatosításában mi egyidejűleg mind a három szempontból értékeljük a nyelvi 118
