Tóth Károly - Végh László (szerk.): Sociography 2012. Szociográfia a magyar-szlovák határ mentén 2012 (Somorja, 2012)

Tamáska Máté: A külvárosok hídja

újkorban folyvást csak növekedett, egyre hátrább szorítva a polgárvárost. Komáromot úgy tolták egyre nyugatabbra, mintha nem is város lett volna, csak egy sátortábor. Mindemellett az egymást követő földrengések és tűzvészek is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Komáromnak nem csak középkori, de barokk múltja is elhomályosult. Miközben más városok fénykorukban egyre csak csinosodtak, Komáromban a gazdagság csak arra volt elég, hogy a sorozatos katasztrófák és bontási hullámok után a város újra, meg újra feléledjen, egyszer a 17. század végén, aztán a 18. század közepén-végén egymás után kétszer is, míg végül az 1849-es ostrom után. Közben a házak egyszerűsödtek, az emeletek elmaradtak, a boltozatokat fafödémekre cserélték, végül sok parcellát már be sem építettek, hanem kertnek használtak.

Mindezek után Révkomáromnak különös szerkezete lett. Fó'tere, a mai Klapka György tér, amely pedig már eleve a középkori városon túl, a volt országút mellett alakult ki, a 20. század elejére a városi szövet szélén találta magát. Innen nézvést egy negyedes körcikket kirajzolva terül el Révkomárom, legalábbis az, amit belőle a szocialista városfejlesztés meghagyott. A körcikkes formából adódóan az utcák minduntalan ágszerűen kettéválnak, hogy az egyre szélesedő városi térséget házakkal tölthessék be. Az első ilyen ipszilon alakú teresedés magán a főtéren van, a Nádor utca és Eötvös utcai sarkán, a szentháromság szobornál, majd az Eötvös utca tovább osztódik, és kiválik belőle a Vármegye utca. Hasonló jellegzetes elágazó terecskét találunk a főtértől kivezető Városház utca vonalában. A régi térképeken aztán még többfelé felfedezhetünk ilyen elágazásokat, de ezek helyét ma már lakótelepek foglalják el.

Komárom a leágazások városa. A „legkomáromibb” városkép ezért a Fő térnek a Szentháromság szobor felé nyíló kijárata, ahol egymás után két ilyen terecske sarokháza is feltűnik. A feltárulkozó kis utcák térfalai fegyelmezetlenül ide-oda ugrálnak, mint a gyerekek. A földszintes, néhol emeletnyi ma- gas házak felett pedig ott ügyel a Szent András-templom duplatornya, mint a szépre és arányérzékre nevelő építőművészet allegóriája. Ezen kívül látszik egy bérház is, rögtön a kép középpontjában, egy modern épület az első republika idejéből, amelyet ugyan egy magyar gyógyszerész, Kovách Tihamér építetett, de amely igazi csehszlovákos hatást kelt (lásd: Mácza Mihály: Komá- rom. Történelmi séták a városban, 1992). Ez a ház félreérthetetlenül utal a vá- ros huszadik századi történetére. Arra, hogy ez a városkép nem lehet Magyarországon, hogy ennek a világnak itt más tartalmai és értelmei vannak, mások az ízek, a színek és a feliratok, más az életritmus is. Ez az épület úgy áll itt, mint egy városon belül elhelyezett határkő, egy urbanisztikai felkiáltójel.

95