Tóth Károly - Végh László (szerk.): Sociography 2012. Szociográfia a magyar-szlovák határ mentén 2012 (Somorja, 2012)
Tamáska Máté: A külvárosok hídja
A „vendégváró Komárom” így is csak lassan kezdi elfoglalni azt az előkelő helyet az idegenforgalom világában, amelyre múltja predesztinálná. A 18- 19. században Komárom a Magyar Királyság egyik legnagyobb városa, rendkívül élénk kereskedelmi kapcsolatokkal: „a magyar Gibraltár”. Amint a korabeli szerző írja: „Itt telepedik le a kereskedő angol-magyar, s tengere a Duna és a Vág; ez jelesen Szerbiától fel Passauig. Talpjain lefelé szép liptói fát visz, roppant tölgyhajóin fel bácskai búzát küld; a szárazon pedig hollandus módra vizáit, tokjait, harcsáit, pontyait s több kellemes ízű halait hordják” (Holéczy Mihály: A komáromi földindulások, in: Tudományos gyűjtemény, 1824). A magyar-angolok persze sokszor balkáni rácok voltak, akik ebben a réges-régi áramló térben felfelé evezve Komáromban is megtelepedtek. Komárom fénykora a Magyar Királyság Bécsből irányított újjászületésének az idejére esik, arra az időszakra, amikor a városhierarchia kedvező lépcsőfokait még nem Pest Buda, hanem Bécs, és a Béccsel kapcsolatot teremtő Duna jelölte ki. Az elfogultsággal nem vádolható Bierbauer Virgil, aki a huszadik század közepének Komáromjáról olyanokat írt, hogy „elszomorító, kétségbeejtő, sehol semmi, ami reánk mosolyogna”, erről a régi Komáromról ugyancsak jó véleménnyel volt: „minő kultúrája volt ez akkoriban gazdag városnak, minő vágy törekedett benne ízlésesebb, szebb formára”(Vidéki városok, in Magyar Szemle 1941). A kollégium, a megyeháza, a szentháromság szobor mellett főként a Szent András-templomot dicséri. A szűk utcát „szinte szétfeszítő” templomban valóban van valami a középkori katedrálisok nagyszerűségéből, de még inkább abból az építő akaratból, amely a nyugati keresztény civilizáció lassan fejlődő perifériájának sajátja, ahol a stílus már nem „szerves művészi fejlődés”, hanem „szellemi telepítés” eredménye. (Poszler György: Márai Sándor és Kassa mítosza, in: Kortárs, 1990). Ha a Szent András-templom történetesen a Dunán fennebb, egy osztrák városkában állna, valószínűleg elcsodálkoznánk egyszerűségén, de lehet, észre sem vennénk az emeletes polgárházak gyűrűjében. Itt viszont „szétfeszíti” az utca falusias kereteit, de még a kikötő óriásdaruinak árnyékában is uralkodni képes a Duna felől feltárulkozó látképben. A Szent András-templom Komárom kulcsa, ha ennek szépségét megértjük, a várost is értékelni fogjuk. Ne várjunk túl sokat, ne készüljünk Sopronnal vagy Kőszeggel, de talán még a Duna menti társai, Győr, Esztergom vagy Szentendre is magasra tennék a mércét. Komárom ezeknél is sokkal egyszerűbb, sok tekintetben unalmasabb és provinciálisabb. Amolyan érzelmi kitörések nélküli katonaváros. Hiszen éppen a manapság oly sokak által csodált erőd volt az, amely évszázadokon át hátráltatta a városkép fejlődését. A középkori eredetű öregvár a Vág és a Duna összefolyásának háromszögében az 94
