Tóth Károly - Végh László (szerk.): Sociography 2012. Szociográfia a magyar-szlovák határ mentén 2012 (Somorja, 2012)

Molnár Kriszta: Csak hogy tudjuk, mi mindennek köszönhető az Élet

akkor megértik magyarul is. Hogy vannak szomszédok, akik kérdezés nélkül toppannak be vasárnap délben, és mire kinyitnánk az ajtót, már ott is ülnek a családi asztalnál. Ide vezették be az első telefonunkat, amelyhez később üzenetrögzítő is érkezett, és a nagymama sosem értette, hogy hogyan képes egy gépezet fölemelni a kagylót, amikor senki nincs otthon.

Itt toltuk be az első videokazettánkat a lejátszóba (és talán az utolsót is), itt húztuk le a vécén az elsőként elhalálozott akváriumi halunkat, és amikor óriási lakásátalakítások kezdődtek, akkor itt főzte anyu napokig az ebédet átmeneti szabadtéri konyhaként a balkonra elhelyezett rezsón. Harmincötévé élnek itt, és majd harminc éve vágyakoznak egy saját után. De most betelt a pohár, vagy ha úgy tetszik, megtaláltatott az igazi. Vagy lett elég bátorság. Új ház megvétele a nagy gazdasági válságon innen, régi lakás eladása a nagy gazdasági válságon túl. Hogy még nagyobb ára legyen.

Költözés van. Mindenütt. Nagyon. Végeláthatatlanul, visszafordíthatatlanul, újrakezdősen, mindent megváltoztatón. A tárgyak, amelyek a legképtelenebb helyekről kerülnek elő, háromdimenziós krónikát építenek körülöttünk az elmúlt évek történéseiből, értékeiből. Felbontatlan nászajándékok, emlékbe eltett hajfonatok és menyasszonyi csokrok, gondosan összehajtogatott babaruhák, bakelit-lemezek, Galaktika folyóiratok, és ki tudja, mi minden még. Tárgyak, amelyek felbukkanása az igazi emlékek értékét húzza alá, mint egyik végletet, és olyan mennyiségű felhalmozódott kacat, ami a bölcs szerzetesi attitűdöt hangsúlyozza, mint másik végletet: „ne gyűjtsetek kincseket a földön!”

Anyai nagyapám, az egyik legfontosabb ember az életemben. Életem első három évében, abban a hetesi panelben, vele töltöttem a nap legnagyobb részét: boldog, önfeledt játékban, életadó figyelemmel, mindent játékba vivő odaadással körülölelve. Maki, a kesztyűbáb reggeltől estig a kezén volt (Makiról azóta tudom, hogy a fejlődéslélektan átmeneti tárgynak hívja, idézem: ^Italában 6-8 hónapos koruk körül a kisgyermekek találnak maguknak valamit, általában puha, a testmeleget megőrző tárgyat, amely az anya távollétében is a biztonságot nyújtja, védelmet jelent, segít megnyugodni és csökkenti a szomorúságot. Ezt a tárgyat a fejlődéslélektan átmeneti tárgynak nevezi és lehet egy plüssállat, takaró vagy éppen egy pelenka is. A gyerek számára fontos, hogy az átmeneti tárgy állandó legyen, még akkor is, ha elkoszolódik vagy elszakad. Az átmeneti tárgy idegen környezetben is biztonságot nyújt a kisgyereknek, évekig elkíséri, éppen ezért sokan bölcsödébe és óvodába is viszik kedvencüket. Az átmeneti tárgy megjelenése az egészséges személyiségfejlődés velejárója, segíti az anyáról való leválást és az önálló személyiség megszületését.” Idézet vége, átmeneti tárgy elkoszo-14