Mezei István: Városok Szlovákiában és a magyar határ mentén (Somorja-Pécs, 2008)

IV. Szlovákia településszerkezete

A (cseh)szlovák városépítés

dősült tájakra. Itt futottak össze észak felől, Sáros és Szepesség felől a Lengyelországból érkező és az Alföldre továbbfutó utak. A török időkben Erdély és Felvidék hadi útjainak kereszteződésében feküdvén játszott fontos katonai, diplomáciai, uralmi szerepet. A földművelő és erdőgazdálkodó tájak metszéspontjában fekvő város gazdasági virágkora a vasútépítés idején kezdett lehanyatlani (Bulla-Mendöl 1999, 260).

Amikor arról döntöttek, hogy az iparosítás jegyében itt fognak vasművet építeni, a döntéshozók több szempontot vettek figyelembe. Az egyik volt a nyersanyag beszerzésének kérdése. A kohászat fejlődésével a magas fűtőértékű kokszolható szén bányászata lett az egyik szempont, a másik a nyersvas lelőhelye. Azonban ezek egyikével sem rendelkezett Kassa, de Szlovákia sem. A tervutasításos rendszerben azonban nem okozott gondot, hogy a kohászatban hagyományosnak számító szempont szerint a fontos alapanyagok közül legalább az egyikkel rendelkezzen az ország. Ezért úgy döntöttek, hogy a költségektől eltekintenek és a kokszot Osztravából szállítják, míg a vasércet a Szovjetunióból. Ez utóbbi volt a legdöntőbb érv amellett, hogy Kassa legyen az új kohászati központ. Az egyéb tényezőket tekintve Kassa és környéke már kedvező mutatókkal rendelkezett. A kohászati segédanyagok közül mind a mészkő, mind a magnezit elegendő mennyiségben volt a környéken, illetve bőven volt szabad munkaerő. A keleti országrészben nagy bőségben rendelkezésre álló munkaerő volt a legfőbb telepítési tényező. Ezzel a tervezett kohászati kombináttal szándékoztak a keleti országrész elmaradottságán változtatni. Az építkezést 1961-ben kezdték, 1964-ben átadták a hideghengerművet, 1965-ben az első nagykohót (Benedekné 1969).

Az irányelvekben megfogalmazott városfejlesztés azt is jelentette, hogy a besorolásból kimaradt települések, többségében falvak fejlesztésére még kevesebb támogatás jut. Ezt igazolja az a tény, hogy a falvakra elsősorban mint népességet biztosító településekre tekintettek annak érdekében, hogy a városrégiók lakossága minél nagyobb legyen, hogy minél hamarabb elérjék az irányelvekben kitűzött célt. Ennek érdekében a városkörnyék településeit közigazgatásilag hozzá kapcsolták a városokhoz, sokszor az odacsatolt település és a város között fennálló jelentős távolság ellenére. Ennek következtében jelentősen csökkent a falvak száma Szlovákiában.

Očovský (1979) rámutat arra a visszásságra, ami a kormány által elfogadott 1977-es irányelvekből kibontakozott. A kijelölt várostengelyek fejlesztése azzal a veszéllyel jár, hogy rögzülnek bizonyos területek, régiók hátrányai, városhiányos jellegük a vonzáskörükbe tartozó települése75