Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
A. Szabó László nem írja elő a nemzetiségi oktatás sajátosságainak és feltételeinek felsorolását, ugyanakkor a sajátos nevelési igényű tanulókkal kapcsolatban ugyanezt megteszi. A közoktatási törvény kapcsán az iskolai gyakorlati munka szemszögéből a leginkább érzékeny és legtöbb indulatot kiváltó szakaszt a 11-13. paragrafusok jelentik, amelyek a pedagógiai dokumentáció, az oktatási nyelv és a tankönyvek kérdéseivel foglalkoznak. A dokumentáció vezetésének problémáját a kétnyelvűség okán más helyen taglaljuk. A tanítási nyelvvel foglalkozó 12. § 2. bekezdése kimondja, hogy az iskolák tanítási nyelve - amennyiben a törvény nem rendelkezik másképpen - az államnyelv. Ezt a rendelkezést mindjárta következő részben kénytelen kiegészíteni és tulajdonképpen megcáfolni, hiszen az alkotmány 34. cikkelye értelmében minden kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz tartozó egyén számára biztosított az anyanyelvi művelődés. A szóban forgó paragrafus e bizonyos 3. bekezdése is a jogszabály eléggé nyakatekert fogalmazásáról árulkodik, amikor azt mondja, hogy a nemzeti(ségi) kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó polgárok gyermekei és tanulói (sic!) számára az államnyelv elsajátításának joga mellett biztosított a saját nyelvükön zajló neveléshez és oktatáshoz való jog a törvény által meghatározott feltételek között. A kacifántos szöveg legnagyobb problémája viszont nem is az értelmetlen szövegrészben áll, hanem abban, hogy a közoktatási törvény biztosította jogok közül az alkotmányban garantált anyanyelvi oktatásnak kellene elsőbbséget élveznie, hiszen a nemzetközi mérések is elsősorban az anyanyelv, a matematika, illetve a természettudományok terén szerzett készségek és képességek különböző élethelyzetekben történő alkalmazását vizsgálják (lásd pl. PISA). A szlovák nyelv oktatását természetesen ennek ellenére nagyon fontosnak tartjuk, ám az is különös ellentmondás, hogy az államnyelv elsajátítása a törvény szövegében egy időben jelenik mega kisebbségekhez tartozók jogaként és egyben kötelességeként is. Ad absurdum olyan ez, mintha az alkotmányos jogra hivatkozva minden kisebbséghez tartozó gyermeknek kötelezővé tennénk a nemzetiségi iskola látogatását, holott jól tudjuk, hogy a valóságban pl. minden ötödik magyar nemzetiségű tanuló többségi iskolába jár. A kisebbségi iskolák számára az új közoktatási törvény egyik legnagyobb érvágása a 13. §-ban található, amely a korábbi liberális megoldás (29/1984. sz. törvény 40. paragrafusa) helyett kizárólag az oktatási minisztérium által jóváhagyott vagy ajánlott tankönyvek, illetve a törvény céljaival és alapelveivel összhangban levő tankönyvek és munkafüzetek használatát engedélyezi. Az persze a törvény szövegéből nem derül ki, hogy az összhang elbírálása kinek a feladata, így a mindenkori tanügyigazgatás saját kénye-kedve szerint járulhat hozzá egy tankönyv használatához, vagy éppen utasíthatja el annak forgalmazását. A tankönyvek szerzőinek és kiadóinak pályáztatása cseppet sem csökkentette a centralizált tartalomszabályozást és az állami monopóliumot. Amennyiben a jogszabály alkotói a tanszabadságról és az európai oktatási térbe történő integrációról beszéltek a közoktatási törvény kapcsán, akkor nem lett volna szabad elzárniuk semmilyen alternatív utat sem a kulcskompetenciák megszerzéséhez. Ez a magyar tanítási nyelvű iskolák esetében nem csupán olyan szempontból aggályos, hogy ezentúl hivatalosan nem használhatják pl. a Magyarországon megjelent kiadvá208
