Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
A nyelvi jogok és a nemzeti egyenlőség ni nemzeti szint előttire.5 A megoldás egyszerűnek tűnik: az állam felszámolja e nyelv használatának az említett funkciókhoz kötődő területeit. Ha azonban az egyén anyanyelve rovására tanulja a második nyelvet, akkor, ha látszólag folyékonyan beszéli is, nagyobb erőfeszítést igényel tőle a második nyelv használata. Személyiségfejlődése problematikusabbá válik, mint az anyanyelve segítségével. A második nyelv persze megtanulható, sőt elsajátíthatók további nyelvek is, ám az anyanyelvre építve, nem pedig annak rovására. Az egyén tudja, melyik az anyanyelve, és melyik az újabb, amellyel nem váltja fel anyanyelvét, hanem bővíti nyelvi ismereteit. Adott esetben akár két anyanyelve is lehet. De csak abban az esetben, ha már családi környezetében használatos mindkét nyelv, azaz így mindkettő minden eleme a kezdetektől részévé válik személyiségfejlődésének.6 Következésképpen, ha a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak mértékét vizsgáljuk, aligha lehet nemzeti értelemben nyelvi jogoknak nevezni a jogot az adott, hivatalos nyelvnek nem minősített nyelv használatára a magánéletben, illetve nyilvánosan. Erre ugyanis a nemzetté válás előtti állapotban is joguk van az egyéneknek. Az anyanyelv nyilvános használatának joga a nemzetállamok korában csak a legdurvább diszkriminációt tiltja. Mindössze azt nem tartja büntethetőnek, hogy az egyén az általa választott nyelven beszélhessen embertársaival személyes kapcsolatuk során. Ez azonban nem jelenti anyanyelvűk olyan szintű használatának jogát, amilyenre a nemzetállamban emelik a hivatalosnak minősített nyelveket. A magánélet nyelvhasználati joga nyilvánvalóan mindenki, így a nemzeti kisebbségek jogai közé tartoznak. Ám ha az adott nyelv nemzeti funkcióinak egyikét sem biztosítja az állam, a magánéletre korlátozott nyelvhasználati jogok révén mégis prezentálhatja a nyelv egyfajta jogvédelmét, védelmét a magánéletben, sőt akár a jogot az adott nyelv használatára nyilvános helyen, miközben a valóságban nem védelemről, hanem korlátozásról van szó. Ám ehhez az állam által hivatalossá tett nyelvet valamiféle semleges eszköznek kell minősítenie, amely lehetővé teszi minden polgára számára az érintkezést. Csak ebben az esetben érvelhet úgy, hogy az anyanyelv használatának ilyen szabadsága kielégíti a szólásszabadság követelményeit. Sőt, akár tovább is bővítheti a nyelvhasználat engedélyezett körét anélkül, hogy az állam és egy az államhoz kötött nyelv privilegizált helyzetét veszélyeztetné. Például hagyhatja, hogy sajtótermékek jelenjenek meg, rádió- és tévéadók sugározzanak a hivatalostól eltérő nyelveken. Az állam ekkor érvelhet, és gyakran érvel is akképpen, hogy ezzel az engedménnyel megfelel a sajtószabadság követelményeinek. Ám csak akkor, ha a hivatalossá tett nyelvet semleges kapcsolati eszköznek minősíti az állam, nem pedig az emberi személyiség fejlesztésének lényegi feltételeként tekint rá. Ám azok esetében, akiknek ez anyanyelve, ez lépten-nyomon előbukik, és megmagyarázhatatlanná válik, miért is váltották fel vele a latint. Valamint az is, mi okból küzdöttek eleik saját nyelvük egyenjogúsításért más élő nyelvekkel szemben. A nemzeti nyelvi jogoknak egyrészt azt a jogot kell jelenteniük az egyén számára, hogy anyanyelvét a nyelv nemzeti funkcióinak megfelelően használhassa. Azt a jogot, 5. Ez történik azon kisebbségek esetében, akiknek nemzete velük együtt korábban már eljutott a modern nemzetté válás szintjére, s csak később váltak kisebbséggé. A magyar kisebbségek ebbe a csoportba tartoznak. 6. Benedict Anderson: i.m. 204-205. p. 17
