L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Az elnöki megnyitó után az alispán és a szakreferensek adták elő jelentéseiket, melyeket a bizottság, miután különösebb intézkedést nem igényeltek, egyhangúlag tudomásul vett. A teljes ülés után az albizottságok közül a gyámügyi föllebbviteli küldöttség és az adófelszámolási bizottság intézett el hatáskörébe utalt ügyeket. Honti Lapok, 1916. szeptember 9. 2. p. Menekültek Egy szedett-vedett fáradt vonat érkezett ide, rajta ládák, kosarak és mindenféle holmi között sápadt és bús emberek kuporogtak. Az álmos, lemondó és szomorú és ijedt férfi, leány, asszony és gyerek szemek halványak voltak és kéklők mint az őszi virágok és könnyel teltek meg, mikor a sok embert meglátták, kik tele kézzel vártak reájuk. Sírtak, mert tudták, hogy megvigasztaltatnak. Sírtak, és szorongatták azt, amit magukkal hoztak, a ruhákat, az ágyneműeket, az anyák gyermekeiket s az egyik egy vasalót, semmi mást, csak egy vasalót, amit hirtelen menekülés közben felkapott s útközben nézett-nézett s szorongatott úgy, mintha az egész otthonát szorítaná a kebléhez. Mosolyogni lehet rajta, ha nem volna olyan igaz, annyira az élet, ha nem lenne oly keserű. Ezeknek a szavaiból, könnyeiből és sóhajaiból szedtem össze ezeket a sorokat... x ... Azon az éjjelen felbúgott a kürt és a trombiták rikoltoztak, aztán a lámpák, gyertyák gyúltak fel s arany fényük emberi árnyak kékjére s arcok sápadtságára hullott és olyan szomorú szemekre, amilyenekről Dante irt. Mindenütt futni kezdtek, apró és nagy, ifjú és öreg emberi árnyak itt-ott, akiknek nem volt ideje már a ruhát is magukra kapni, s sötétben is átfehérlők. Futottak mind-mind előre, mert hátul, honnan az éjszakai tolvaj jött, már csillogott a tűz a hegyek sötétjében. A szaladás zaja, a rohanás robaja s a sírás zenéje úgy vegyült össze, úgy szólt, mint az erdőzúgás vihar idején, s mint félő madár szállt fel belőle itt is ott is egy-egy sóhajtás. S egy vonat sípolt folyton s oly panaszosan, mintha értené is az emberiség nyomorúságát. Odarohantak, arra kapaszkodtak fel, mint vízbefúlt hangyaboly, a vonat még egyet rikoltott, s az is futni kezdett onnan neki a sötétnek. Volt, aki mégegyszer visszanézett, volt, aki nem tudott visszanézni, csak lehullott valamire s oly furcsán nyöszörgött, hogy a síró gyerekek elhallgattak és rábámultak. Már reggel lett és újra este s a vonat egyre futott velük tovább-tovább. Ők csak ültek, s hallgattak oly furcsa hallgatással, mint amilyennel a börtönök mélyén a rabok hallgatnak. Észre sem vették, hogy elmaradtak már a hegyek is s nagy, szép síkságokra értek, melyen annyi napfény, mint nálunk sosem. Később egy kanyargós ezüst vízhez jutottak, valaki halkan mondta: a Tisza - s meg sem mozdították a fejüket, pedig mennyire vágytak azelőtt utána, Csak egy kisgyerek mosolygott a nagy vízre, s azt mondta: Nini! - de az anyja elhúzta, mintha fájna neki a gyerek mosolya, mint szegényes ruhákon egy finom, drága ékszer régi szép napok egyetlen emléke. Csak Budapest közelében engedett kicsit a bánatuk, itt megtisztították a gyerekek piszkos, sápadt arcát, letörölték a szemeiket s finom reménykedéssel tekintgettek kifele, ahonnan eléjük szivárványolt a magyar főváros - de senki se várta őket. Először hinni sem akarták, mert ajkukon volt már szó: 207
