L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet- Itt vagyunk, messziről jöttünk, nem jöttünk, futottunk, mind magyarok és mind hajléktalanok, szomorúak és betegek, oly bizalommal jöttünk ide, annyi könnyel, amit itt akarunk elsírni, hogy vigasztalhassatok. De nem mondtak semmit, csak sóhajtottak s leültek a kövekre, melyek hidegek voltak, mint az ősz, a gyerekeket oda vonták az ölükbe s haza gondoltak, arra, hogy hogyan csodálkozhattak otthon a muskátlik, mikor reggel látták, hogy senki sincs, aki megöntözze őket, aki megcirógassa. x Milyen szép az ősz, a levelek még zöldek, s csak itt-ott van köztük egy-egy sárga, mintha félne, mintha nem merne mutatkozni s halkan azt mondaná: Bocsánat, hogy itt vagyok. Gyerünk, nézzük a fák sárga hervadását, a levelek aranyra válását, mint ha egy mesebeli tündés érintené varázs vesszejével. Oly szép ez, oly gyönyörű. S a tenger, a tó, az ég, a hold, a csillag, a virág, a hó, a mosoly, a dal, a szeretet, mennyi szépség van a világon. S miért sírnak ezek az emberek, s mért kell futniok onnan, ahol oly jó volt összebújni, s kibámulni, az életre, a rózsára s a téli hófehér lepkéire. A mért törnek ránk vad, idegen emberek s mért akarják elvenni Brassót, Nagyszebent, Kolozsvárt, mely, mint egy íróember írja, olyan mint a bepréselt virág az imádságos könyvben, olyan nekünk. S miért bántanak minket annyian, akik sosem bántottunk senkit. Mért vagyunk oly egyedül a világon, pedig mennyien tudnának szeretni, ha a szívünkbe látnának, ha megértenének. Magyarok - olyan ez a szó, mint egy virág neve amit úgy hívnak árvácska. Kedves finom szép virág, de olyan elhagyatott, mindnek olyan szomorú még a mosolygása is. x Ide jegyzek, egy kis képet, kissé benne van a jövő s a vigasztalás -, Egy kis leányról szól s egy kis fiúról, akik menekültek s ide jöttek. A leánynak tele van a szeme könnyel, az édes anyja mesélte el, hogy miért. A menekülés előtti napokban volt a kislány születésnapja s egy babát kapott ajándékba. Nem volt az egész városba szebb baba. Szőke volt és finom, a szeme nefelejcsből, a szeme rózsaszín, mint egy kis hercegkisasszonyé s már oly régen vágyott rá. Egész nap fésülgette, csókolgatta s este maga mellé fektette. Éjjel menekülni kellett, s a nefelejts szemű baba - istenem - ott maradt, ott az ágyban egyedül. Most azt siratja. Feri kis fiú ránéz, s azt mondja:- Ne sírj Mariska, én elmegyek érte. A kis leány félénken rá néz- Elhozod?- Én elhozom, mondja a fiú, elkergetem a csúnyákat s elhozom a babádat. És az édesanyja hozzá teszi: - addig írhatsz neki levelet. S a kisleány megírja neki a levelet:- Kedves Baba! Vigyázz magadra és jól viseld magad és ne félj a csúnya oláh katonáktól, ha jó leszel, nem bántanak. Tudod, hogy én szeretlek, csak várj szépen és ne félj, a Feri megígérte, hogy elkergeti őket s akkor nem sokára visszajövök és újra jó lesz... S Feri, aki lehet vagy hat éves, helyeslőleg bólint a fejével. Rp. Honti Lapok, 1916. szeptember 9. 2. p. 208
