L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet- Előbb a disznóknak adunk, nektek még azután sem, - ezt felelték - sírja egy szegény asszony. Emberekre találtunk itt, a kik négy-öt nap óta száraz kenyérnél nem ettek egyebet, meleg étel színét se látták, várandós nőket, kik közel voltak az elpusztuláshoz, és míg a szerencsétlenekkel beszéltünk, egy asszony az éhségtől elájult. Hiába mennek a Vöröskereszthez, teát se adnak nekik. Pénzért sem kapnak lisztet, tejet. A polgármester, Miklós Aladár, erélytelen, nem mer a gazdag parasztság ellen fellépni, mert ez választja meg hatévenkint. Lehetetlen mindenről beszámolni, csak éppen szóvá lehet tenni, hogy Kulcsár Jánosné gyermekeivel csütörtök óta alig evett, hogy Halmágyi Sándorné a városi majorban, a színben lakik öthónapos csecsemőjével és 36 katonával, hogy a menekültek legnagyobb része senkitől sem kapott semmit, a szó szoros értelmében véve éhezik és istállókban húzódik meg tehenekkel és borjúkkal. Példás büntetést kérünk, hogy minden város elöljárósága tanuljon belőle! Este tízkor elmentünk a zárdába. A kapun nem lehetett bemenni. „Templomozás” után senki se nyitja ki és ha tűz támad, mindenki ottvész. A menekültek három tanteremben vannak. Két asszony a megyei kórházban volt, mert Pista Zsigmondné minden pillanatban várja megszületendő gyermekét. De a megyei kórház gondnoka, Sztavényi, a jelentkező nőt kidobta.- Menjen Pestre szülni! - mondta neki! A vajúdó nő nem tudott szállásra menni, mert a zárda kapuja zárva volt. És egy padkáról kellett a nőknek a két méteres magas ablakon át bemászni szállásukra. Bodó üzletvezető-helyettes úrral felálltunk egy székre és benéztünk a zárdái szállás ablakán. Tíz felnőtt és 30 gyerek egy szobában. Ágynemű, szalma nincs, lepedőn alszanak a meztelen padlón. A lepedőt ők hozták magukkal. Köztük a vajúdó nő. Ilyen szoba van három. Csengetünk, kopogunk, hogy a vajúdó nőt kikapjuk és ha kell, erőszakkal vigyük a kórházba. Halálos csend. Újra ki kell emelni az ablakon, leemelni a fal mellett. Ez már nem valóság, rémregény. Kocsiba tesszük. El a kórházba. Csengetünk. Ingbe, gatyába egy orosz fogoly nyit kaput. Egy szót sem tud magyarul. Ő a kapus, ő vigyáz a megyei kórházra, minden betegre és értékre! Orvos nincs, csak egy alorvos, negyedéves medikus. Nyolcvan betege van.- Hogy lehet az, hogy egy orosz, a ki maga is fogoly, a kapus? - kérdezzük.- Oh, nagyon megbízható, rendes ember! - felelik. - A kapus fizetése olyan kevés, hogy nem kapunk erre az állásra senkit, hát ezért lett az orosz a kapus. Elhelyezzük a vajúdó nőt. Vissza a hideg, kegyetlen városba. Erős holdvilág, még élesebb, még szívtelenebb minden. A gazdag, nagy porták elterülve fekszenek az éjben. Némely helyen ének, citera szól. Kukoricát fosztanak. És a zugokban az éhező menekülők. Az állomáson sietve megjelenik a polgármester. Meghallotta, hogy ott vagyunk. Nagyon köszöni, hogy mindennek utána néztünk. Holnaptól kezdve - mondja - példás rend lesz. Pásztor Árpád Az Est, 1916. szeptember 14. 2. p. 151
