L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
A permonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban - különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára
A permonyrk 31 akkora darabkát, amekkorát felelősség mellett lehetett. Úgy becsülték, lehet egy negyedtallér értéke. Én bizony kiadott talléromat nem sajnáltam, mivel hogy láthattam a hegyimanót, amelyről már annak előtte oly sokat hallottam. (Turóczi Trostler 1956, 233) A Tompa Mihály 1846-ban megjelent Népregék és népmondákjában olvasható telkibányai monda szerint a Kányahegyben hajdanán gazdag arany- és ércbányák voltak. Bár a bányászok meggazdagodtak, mégis irigyen civódtak egymással. A bányaszellem megelégelte a bányászok kincsszomját, s a kinccsel együtt a föld alá temette őket. Az aknából véres patak folyik kifelé, s mindaddig így lesz, amíg a bányaszellem által kiszabott átok ideje lejár. Akkor ismét megnyílnak Kányahegy aranybányái (Tompa 1876, 114). A Tompa által feldolgozott népregével eljutottunk a tudatos néprajzi gyűjtések eredményeként rendelkezésünkre álló adatokig. A fentiek ugyanis, noha a folklorisztikának fontos forrásai, ám mégsem tudatos folklorisztikai érdeklődés nyomán születtek. Elsőként a magyar folklorisztika egyik klasszikusát, Ipolyi Arnoldot kell idézni. Magyar Mythologiájában több, a bányaszellemekre vonatkozó adalékot találunk, elsősorban a selmeci bányavidékről (Ipolyi 1854, 108-110). Figyelemre méltó adatot közöl a bányaszellem mibenlétére vonatkozóan, mely szerint az lehet nőnemű is. Ebben az esetben jóságos, viszont ha férfi, akkor büntető, rémisztgető: A felső magyarországi német-szláv bányásztelepek bányaszelleme: a bergmánnlein, bergmandel, a szlávnép kiejtése szerinti bergmandlik. Ettől reményű a hevér szerencséjét, tőle vár a bányászfi sok kincset, szép arát, a bányászleány szép vőlegényt, aranyos kincsládát, gyémántos pártát: ő boszúlja meg az elnyomott bányászt, s nyaggatja a gonoszt. Alakja különböző a szerint minő ügyben jár, közönségesen nő, ha áld, férfiú, ha fenyeget, rémit, üldöz, s szinte csak ily alkalmakkor látható. A selmeci Pacherstollen aknáról a rege (gy.65): hogy szép tündér lányok fejér ruhájába jártak egykor a bányába, s majd ez, majd más bányász pillantá meg őket, mikép meztelen lábbal, a nedves olykor jeges földön táncolának, de addig dús áldás is volt az aknában, a hevér nem szorult nyomorú bérére, s csupán az aranypor, melyet naponként ruhájából kivert, dússá tévé őt, az akna visszhangzott a szerencsések örömdala és vendégeskedéseitől. Egy nap ittasan azon gondolatra jöttek, hogy a táncoló tündéreknek cipőt vesznek, nehogy meztelen lábuk fázzék, de mióta a veres cipőt oda tették, nem jöttek többé a tündérek, s az óta nincs is áldás az aknán, azok más, a Mihály-aknába költöztek, de innét is hasonló tett űzte ki őket. Majd ismét a közönségesb és határozottabb képzetben, mint kincsőrök, nemtők, bányaszellemek dúsan szálongnak, és az utolsó bányászfiú is bőven tud felőlük. (Ipolyi 1854, 110) A magyar néprajzi szakirodalomban a 19-20. század fordulójáig ismert adatokat 1890- ben Versényi György összegezte az Ethnographiában (Versényi 1890, 335-345),2 s az említett folyóirat 1895-ben megjelent számában is foglalkozott a témával (Versényi 1895, 123-132, 230-239). Egy ideig ő maga is tevékenykedett bányavidéken, konkré-2 Az Ethnographiá ban megjelent írás előzménye az az előadás volt, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság ülésén tartott, bemutatva a bányaszellemekkel kapcsolatos gyűjtését, amelyet irodalmi példákkal ötvözött (Vö. Ujváry 2002, 23).
