L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
A permonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban - különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára
30 A permonyrk Amikor tudniillik ez az atya megkérdezte tőlük, hogy láttak-e valaha is ilyen bányamanót, vagy hallották-e hangját a bányákban, azt válaszolták, hogy sohasem láttak, de a hangját hallották. Ő tovább kérdezett: mit cselekedtek akkor? Azt felelték neki: szüleiktől és őseiktől hosszú hagyomány útján megtanulták, hogy ilyenkor abban a bányában vagy tárnában egy aranyozott bőrből készült cipőcskét helyeztek el - olyat, mint amilyet a járni kezdő gyermekekre szoktak adni -, továbbá ételt is hagynak ott egy szép kis tálacskában. S mivel mindebből kitetszik a pogányság, ez a szokás - tudniillik az ételnek az ezekben az üregekben való elhelyezése - azoktól a pogányoktól származik, akik először vették művelés alá ezeket a bányákat. (Bircher-Tóth 1990, 54-55) Az 1998-as Magyar Könyvszemle oldalain Nagy László András ismerteti Jean Baptiste Morin (1583-1656) francia utazó Magyarországon korábban ismeretlen müvét (Nova mundi sublunaris anatómia). E munka függelékében Morin beszámol 1615-ben tett erdélyi és magyarországi utazásairól. Útja során megfordult Magyarország bányavárosaiban, többek közt Besztercebányán, Selmecbányán és Körmöcbányán is, ahol közvetlenül tanulmányozta a bányászok életét, s a bányászat technikáját. Beszélgetést folytatott a bányászokkal, és Körmöcbányán maga is lement a bányába: Morin megkérdi tőlük, szoktak-e bányadémonokat látni? Egyikük azt válaszolja: szoktak bizony: törpe, néger démont például már ő is látott, de az ijedségen kívül más baja nem esett, hiszen a démonok idelenn csak tréfálkozni szoktak az emberekkel. Bár akadnak köztük, akik kioltják a lámpát és másképpen is gyötrik a népet. Arra a kérdésre, mégis mitől tartanak a legjobban, a bányász azt válaszolja: a földrengéstől, amit ugyan nem a bányászat okoz, ám ami errefelé mégis elég gyakori.1 A Daniel Speer német muzsikus írónak tulajdonított, 1683-ban megjelent Magyar Simplicissimusban a szerző ugyancsak személyes élményként írja le a bányamanóval történt találkozását, miután Selmecbányán a bányászokkal együtt ő maga is lement a föld mélyébe: Egy darabig néztük a munkát, aztán tovább ballagtunk. Vezetőm annyit mesélt a kísértetekről, meg a hegyi vagy szerencsehozó manókról, hogy már szinte féltem. Egy óra múlva lejutottunk a legmélyebb részekre, s itt két embert (mindig párosával szokás dolgozni) láttam térden állva imádkozni. Megrettentem, mert a vezető nem üdvözölte őket, sőt ujjával és kezével hallgatásra intett engem is. Egy miatyánknyi idő múltán, mialatt megálltunk, épp mikor újból kézbe kapták a kalapácsot és vezetőm is köszöntötte őket a fentebb bemutatott módon, hát csak megpillantunk egy arasznyi magasságú emberkét, bányászlegény alakjában, kézben vitt lámpással, sulyokkal és vésővel! Egy másik, ölnyire fekvő sziklához ment, majd visszatért, s ily módon ötször egymás után mutatkozott. A vezetőm felkiáltott: „Szerencse fel, sulyokra vésőre!" A két ember ráfelelt: „Adja Isteni", s nagy erővel láttak neki a kapálásnak azon a helyen, ahol előbb az emberke megmutatkozott. És egy félölnyi törés után szalmaszál vastagságú színezüstöt találtak a sziklában ismert módon benőve. Térdre estek, a vezetőm is, és imádkoztak. Követtem példájukat, s elmondtam egy miatyánkot. Azt mondták, szerencsés ember vagyok, és az egész külön rakott kőből adtak egy 1 Magyar László András nem szó szerint idézi Morin művének részletét, hanem csupán összefoglalja annak tartalmát. (Magyar 1998. Idézi Jung 1998, 81).
