L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
Liszka József: Utószó helyett avagy szubjektív és objektív(nek szánt) futamok egy kutatói attitűdről
Utószó helyett avagy szubjektív és objektív(nek szánt) FUTAMOK EGY KUTATÓI ATTITŰDRŐL Többször idéztem már a magyar parlamentnek azt a momentumát, amikor Herman Ottó országgyűlési képviselő és európai hírű polihisztor a maga vehemenciájával harsogta képviselőtársainak, hogy „a modern kultúra, a közlekedés fejlődése a valóságos népiest, az ethnost, az ethnographiai dolgokat nyeli el és eltünteti (...), itten a még most meglevő dolgoknak úgyszólván a tizenkettedik órában való megmentéséről van szó”. Amit tehát ma nem gyűjtünk össze a parasztság kultúrájának értékeiből, az az idős generáció kihalásával örökre elveszik számunkra. Ezért minden erőt be kell vetni, hogy azokat az utolsó morzsákat összesepregessük, amelyek segítségével egy letűnőben lévő világ ma még talán rekonstruálható. Monda ezt Herman Ottó a korabeli magyar parlament jelen lévő képviselői zajos helyeslése közepette 1890-ben. Nos, ehhez képest a magyar néprajz az azóta eltelt több mint egy évszázad alatt monográfiák tömkelegét, népköltészeti gyűjtemények sorozatait, különféle szintézisek tucatjait tette le az asztalra, zömében az azóta végzett terepkutatások eredményeire támaszkodva. (Ha zárójelben is, de meg kell jegyezni: ahogy sok minden, ez sem volt magyar sajátosság. A harangok ilyeténképpeni félreverése, igaz, olykor bizonyos, kisebb-nagyobb fáziseltolódásokkal, az egész európai néprajzot jellemezte.) Most a 21. században vagyunk, s úgy tűnik, hogy még mindig van mit gyűjteni, persze egyesek (Herman Ottó hű tanítványai) a harangot továbbra is verik félre szorgalmasan, csacsi újságírói kérdésként folyamatosan elhangzik: van-e még gyűjteni-, kutatnivalója a néprajzosnak? Nosjelen kötet példásan bizonyítja, hogy az aggodalmaskodásnak semmi helye, a néprajz (vagy ha úgy tetszik: európai etnológia) képviselőinek (legalábbis ami az elvégzendő feladatok mennyiségét illeti) még hosszú ideig nem kell a munkanélküliek keserű kenyerét fogyasztaniuk. A jelenségkomplexum, amit a néprajz kutat, ugyanis - korábbi vélekedésekkel ellentétben - nem kapcsolódik konkrét és behatárolt társadalmi osztályokhoz, rétegekhez, csoportokhoz, jelesen a parasztsághoz. Amely, lévén történeti képződmény, idővel átalakulhat, eltűnhet. Inkább a (tágan értelmezett) kultúra bizonyos típusú szegmenseit jelenti, amelyekre alapvetően a közösségi jelleg, az ebből is fakadó variánsok, változatok megszámlálhatatlan sora, illetve a szóbeliség vagy az ahhoz hasonló egyéni írásbeliség a jellemző. S ez, társadalmi osztályoktól, rétegektől függetlenül bárhol (és bármikor!) megjelenhet. Ezt a tételt érzékletesen példázzák a jelen kötet tanulmányai, talán a leginkább a modern korunk boszorkányos hiedelmeiről, valamint a bányamanókról, bányaszellemekről és a halottas hiedelmek karácsonyi vonatkozásairól szóló dolgozatok. Aki személyesen is ismeri L. Juhász Ilonát, s valaha is beszélgetett már vele, annak nem ismeretlen tudományos megközelítési módja, az a prezentálási metódusa, ami jelen kötet hét tanulmányának is sajátja. Ő, ha valamit elmesél, nem a történet szikár szüzsé-
