L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
Liszka József: Utószó helyett avagy szubjektív és objektív(nek szánt) futamok egy kutatói attitűdről
216 Utószó helyett jót osztja meg beszélgetőpartnerével (ahogy, teszem azt, e sorok írója tenné és teszi), hanem a sztori forrásának körülményeit is lefesti. Azt, hogy hol és mikor hallotta és kitől, sőt olykor azt az illetőt és helyszínt is jellemzi röviden (vagy kevésbé röviden), s csak ezt követően ismerhetjük meg magát az esetet. Nos, tudományos leírásai is hasonlóak: rengeteg, látszólag érdektelen, de a történet pontosabb és hitelesebb prezentálása érdekében mégis fontos körülményt is megtudunk, ami által az életnek mindig egy kicsi, ám ebben a kicsiségben rendkívül komplex jelenségét ismerhetjük meg. Mivel a néprajzot regulárisán viszonylag későn tanulta (Debrecenben szerzett diplomát és ugyanott doktorált), sok esetben nem hagyja magát megkövesedett tudományos tradíciók (lásd Herman Ottó!) által befolyásolni, olyan apróságokat, olyan összefüggéseket vesz észre, amelyek fölött a hagyományos néprajzi oktatás keretében kiképzett kutatók gyakran nagyvonalúan átsiklanak, vagy melyeket, ha észrevesznek, éppen a tudományos tradíciók béklyóitól szabadulni nem tudva, nem tartanak fontosnak. Talán a hajdúböszörményi temető tradicionális fejfái és az egyre inkább elharapódzó kopjafakultusz ütközési felületeinek a megfigyelése, az arról szóló elemző tanulmánya a legjobb példa erre a friss szemléletmódra. Ide sorolhatjuk azonban a fényképek síremlékeken, út menti halálhelyjeleken való alkalmazásának pontos, éles szemre valló dokumentálását, vagy azt az esettanulmányát, amelyben egyetlen temetői fényképes síremlékből a lokális emlékezetnek sok szempontú megnyilvánulási formáit sikerült levezetnie. Módszerei, forráscsoportjai is modernek, ha úgy tetszik, de talán jobb kifejezés erre a szokatlanság. Hiszen a hírlapi cikkek, tudósítások forrásértékét elméletileg már régen felismerte a néprajz, csak a valódi alkalmazásukra, igazándiból történő kiaknázásukra, sok esetben központi forráscsoporttá történő kiemelésükre nem (vagy csak kivételes esetekben) került sor. Ahogyan a teljesen új terep, mondhatni 21. századi terep, az internet világának forrásként való felhasználása sem mondható teljesen L. Juhász Ilona „találmányának”, de az ilyen intenzitású és sokrétű alkalmazása (ráadásul más forráscsoportokkal - lásd hírlapi cikkek! - együtt való alkalmazása!) mégiscsak, hogy finoman fejezzem ki magam, szokatlan a közép-európai néprajzban. Dolgozataiból (főleg a Kilenc keresztről szólóból) ékesen kiviláglik, hogy ez az internetes virtuális tér szinte pontosan leképezi (noha nem a szóbeliségen, hanem éppenséggel az írásbeliségen alapszik) a szájhagyományozás, a szóbeliség világát, a néprajzkutatók valós kutatási tereit, terepeit. A kötetben szereplő hét tanulmányt gazdag fénykép-dokumentáció teszi teljessé. S ez nem puszta frázis, hiszen a fotók valóban további, a szövegből esetleg konkrétan ki nem olvasható információkat közölnek (Azzola professzor szavaival élve: „a képek beszélnek”), így ezeket a szöveggel együtt „olvasva” kaphatunk komplex ismereteket az éppen szóban forgó témáról. Miközben L. Juhász Ilona tanulmányai egyenként is, és a maguk összességében is fontos lenyomatai a 21. századi etnológiának, tárgyukat és stílusukat tekintve is méltán számot tarthatnak a szellemi kalandoktól nem visszariadó, nem szakember olvasók, valamint a néprajzzal éppen ismerkedő, tudományos impulzusokat kereső egyetemi hallgatók érdeklődésére is. Keszegfalva, 2011. augusztus 11-én Liszka József
