L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti halálhelyjeleken
Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein...127 a temetőben, s felhívja a figyelmet a síremlékeken szereplő, különféle szentképek használatára is (Silling 2002, 164). Ennek párhuzamaival kutatásaim során Dél-Szlovákia magyarok és szlovákok lakta falvaiban jómagam is találkoztam, s a későbbiekben még részletesebben kitérek rá. Duro Šarošac a magyarországi horvát, szerb és szlovén temetőket bemutató munkájában ha kifejezetten fényképes sírjelekkel nem foglalkozik is, tanulságos képanyaga a szóban forgó problematika egy sor eklatáns példáját szolgáltatja (Šarošac 1996-2003). A Kasselben a közelmúltban megjelent temetkezési és temetőkultúra nagy lexikonában (Grosses Lexikon der Bestattung- und Friedhofskultur) a porcelánfotó címszó alatt olvashatunk a temetői fényképhasználatról, azonban csupán a címszóban jelzett típusról. A lexikon nem tesz említést az utóbbi két évtizedben elterjedt gravírozásról, vagy más néven az ún. maratásos eljárásról, amelynek szlovákiai elterjedésére tanulmányomban ugyancsak részletesen kitérek majd (Sörries 2002, 249-250)! A közúti tragikus kimenetelű balesetek emlékére állított ún. út menti halálhelyjelekkel kapcsolatos kutatásaim során is felfigyeltem a fényképek aránylag gyakori előfordulására a különféle formájú objektumokon (L. Juhász 1998; L. Juhász 2001; L. Juhász 2009). Egy gömöri bányásztelepülés, Rudna temetkezési szokásait feldolgozó kötetemben részletesebben foglalkozom a temetőbeli fényképhasználattal és annak változásaival a 20. század folyamán (L. Juhász 2002), valamint a bodrogközi Nagytárkányban folytatott kutatásaim során ugyancsak vizsgáltam ezt a témát (L. Juhász 2006). Az, hogy bár a síremlékeken a század elején is szerepeltek fényképek, s a kutatók mégsem figyeltek fel rájuk, és a temetkezéssel foglalkozó munkákból is kimaradt ez a téma, valószínűleg azzal magyarázható, hogy a néprajzkutatás az ún. tárgyi néprajz egyes jelenségeit elsősorban esztétikai szempontból közelítette meg. Mivel a temetői fényképhasználatot a kezdetektől fogva okkal a giccs kategóriájába sorolták a társadalomtudományok, a romantikus szemléletmódot és az esztétikai szempontú megközelítést csak nagyon lassan elhagyó néprajzkutatás figyelmen kívül hagyta ezt a jelenséget. Előzmények A fényképes sírok előzményei időben nagyon távolra, több évezredre vezethetők vissza. Az elhunyt személyét felidéző, alakját megörökítő síremlékekkel már az etruszkoknál is találkozunk, akik az elhunytakat ábrázoló terrakotta szobrokat, képmásokat helyeztek a sírokra. Az egyiptomi halottkultuszhoz hozzátartozott az ember alakú szarkofágok, a halotti maszkok készítése. Ez utóbbi a bebalzsamozott testen éppen az arcot helyettesítette. Az ókori kultúrában sem ismeretlen az elhunyt ábrázolása. A görögök eleinte szin-1 Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy Németországban ezzel az eljárással nem nagyon készültek arcképek, Ausztriában is csupán elvétve találkozhatunk ezzel az ábrázolási móddal. Valószínűsíthető, hogy „szocialista találmányról” lehet szó, mivel a volt Szovjetunió egykori tagköztársaságából, Ukrajnából és Litvániából is vannak adataim ezen eljárás temetői használatáról, de a volt Jugoszláviában is közkedvelt ez az ábrázolási mód a síremlékeken. Szlovákiában, valamint Ausztriában is találkoztam olyan haláljelekkel, amelyek szerb vagy horvát balesetben elhunyt személynek állítanak emléket. Ezeken az emlékeken (legtöbb esetben táblákon) látható az elhunyt gravírozással készült képmása is. Párkányban még az 1980-as években ezzel az eljárással ábrázolták az elesett szovjet katonát egy gránitlapon.
