L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti halálhelyjeleken
128 Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein... tén egész alakos szobrokat készíttettek, majd később az ezt a gyakorlatot egy i. e. 6. századi betiltó rendelet következtében domborművek kerültek a sírokra. Ezt a gyakorlatot a rómaiak is átvették (hazai viszonylatban számos ilyen síremléket őriz például a Dél-szlovákiai Komáromban található római kőtár). Európa-szerte számos későbbi, keresztény epitáfium található a templomokban, a templomok külső falán, családi sírboltokban, s még tovább folytathatnánk a sort. Az elhunyt képmásának megörökítését minden korban szükségesnek tartották, de ezt csak a tehetősebb társadalmi réteg engedhette meg magának, az alacsonyabb társadalmi csoportba tartozóak számára elérhetetlen volt. így ez utóbbi társadalmi réteg más módszerrel, más formában igyekezett megörökíteni az elhunyt alakját. Egyes vidékeken a faragott fejfák (amelyek gyakran ember alakúak voltak) készítésénél igyekeztek olyan formát választani, hogy az pontosabb információkat közvetítsen az elhunytról: más formájú fejfa jelezte a férfi, a nő és a gyermek nyughelyét. A sírszobrászattal összehasonlítva természetesen ez sokkal kezdetlegesebb formának minősíthető, de mindenképpen egyértelművé teszi, hogy ennél a társadalmi rétegnél is megvolt az igény az elhunyt plasztikus ábrázolására. A hozzátartozók számára a sírjel tehát az elhunyt személyét helyettesíti, testesíti meg. Liszka József kutatásai során Dél-Szlovákia temetőiben is találkozott azzal a szokással, hogy a hozzátartozó megcsókolja a sírjelet (Liszka 1988, 125). Többek közt ennek a jelenségnek a televízió képernyőjén keresztül is tanúi lehettünk a 2003. március 12-én meggyilkolt szerb miniszterelnök, Zoran Djindič temetésén. A behantolás után sírra helyezett keresztet nem csupán a hozzátartozók, hanem vezető politikusok, a temetés több résztvevője is megcsókolta, tehát közvetve a keresztet tekintették az elhunyt személye megtestesítésének. A fényképek megjelenése a 19. században, majd általános elterjedése és elsősorban anyagi szempontból való könnyebb elérhetősége az átlagember számára forradalminak számított az elhunytak alakjának a síron való megelevenítése vonatkozásában is. Ezt támasztja alá a tény, hogy a 19. század vége felé már megjelentek Európában a síremlékeken, majd a 20. század elejétől fokozatosan teret hódítottak nem csupán a városi, hanem falusi temetőkben is. Az általam vizsgált területen a fényképes sírok a 20. század elején terjedtek el délnyugat-európai, elsősorban olasz és francia hatásra. Európa más területeihez hasonlóan először a nagyobb városokban, majd aránylag rövid időn belül a mezővárosokban és falvakban is feltűnnek (Tóth 1999, 96-97). A temetői fényképhasználat változása a fényképészet fejlődésének tükrében A fénykép az utókor számára többletinformációval szolgál az elhunytról, így nem csupán a hozzátartozók, hanem az idegenek és a későbbi leszármazottak is pontosabb tájékoztatást kaphatnak arról, ki nyugszik az adott sírban, s az utókor számára ezáltal az elhunyt képmása is megőrződik, mindaddig, amíg a fénykép ki nem fakul vagy tönkre nem megy. A 20. század első felében az általam kutatott területen a fényképes sírjelek zömét elsősorban a fiatalon, főleg tragikus körülmények között elhunyt személyek emlékei alkotják. Ide sorolhatjuk az első és második világháborúban elhunyt - elsősorban fiatal - katonák síremlékeit is. Tehát olyan elhunytakról van szó, akik halála a legnagyobb mértékben rázta meg a családot, illetve az adott település lakóit. A katonákat ábrázoló fényképek egész alakosak, vagy pedig arcképek, azonban ezek a felvételek néhány esetben
