L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti halálhelyjeleken
126 Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein... színe, minden síremlék a jelenhez, az élőkhöz szól, az ő számukra akar bizonyos információkat közvetíteni, üzenni. Tehát mindenekelőtt emlékeztetni akar az elhunytra, a lehető leghosszabb ideig megőrizni emlékét, de egyben azt is prezentálja, hogy a hozzátartozók milyen mértékben akarják megosztani gyászukat, veszteségüket a külvilággal, s ettől függően ők szabják meg e reprezentáció formáit, fokozatait. Természetesen ennek anyagi, ízlésbeli és sok egyéb tényezője és vetületei is vannak. A variációk száma végtelen: valaki megelégszik a legegyszerűbb sírjellel, míg mások nagyobb és drágább síremléket állítanak. Sokan csak egy nevet vésetnek rá, mások az elhalálozás dátumát, vagy sírverset, különböző szimbólumokat, kiegészítő díszítéseket (pl. galambot) stb., de akadnak olyanok, akik számára fontos az elhunyt képi ábrázolása, tehát ily módon is megörökítik emlékét. Dél-Szlovákia temetőiben a 20. században nagymértékben megnőtt az állandó, azaz fémből, kőből, betonból vagy márványból stb. készült síremlékek száma, s ezzel párhuzamosan az ezeken szereplő fényképek arányának a növekedését is megfigyelhetjük. Utóbbiak elsősorban a 20. század fordulójától terjedtek el nagyobb mértékben, s ez a tendencia máig is tart. Kutatástörténeti áttekintés A magyar néprajzi kutatásban tudomásom szerint a fényképek társadalmi használatával behatóbban Kunt Ernő foglalkozott elsőként. Teljes komplexitásában vizsgálta ezt a kulturális jelenséget, végigkövetve útját a 19. századi megjelenésétől napjainkig. Mintegy úttörőként magyar vonatkozásban elsőként hívta fel a figyelmet a fényképek pótolhatatlan kultúraközvetítő szerepére mint a kultúrakutatás egyik fontos területére. Ebben, a posztumusz megjelent Fotoantropológia című kötetében - ha csak érintőlegesen is - foglalkozik a paraszti sírjeleken előforduló fényképekkel, amit a paraszti fényképhasználat jellegzetes területének tekint (Kunt 1995, 85). A Magyar néprajz Vili. kötetében ő írta a temetkezési szokásokról szóló fejezetet, a sírjelek és szimbólumok tárgyalásánál viszont nem tért ki a fényképhasználatra (Kunt 1990). A Magyar néprajzi lexikonban nem szerepel a temetői fényképhasználattal kapcsolatos címszó, s ugyanez vonatkozik Szlovákia néprajzi lexikonára is. Tárcái Béla tudomásom szerint elsőként foglalkozott tanulmányában kifejezetten a fénykép temetőbeli használatával, s egyben áttekintette a temetők sírjeleinek változásait is. Konkrét példákat azonban nem hoz fel, és megállapításait sem köti egy meghatározott területhez vagy településhez. Azzal az állításával, miszerint „a sírokon kizárólag fejvagy mellképeket helyeznek el, egész alakosakat soha” (Tárcái 1997, 353), a jelenség ismeretének mai állása alapján végképp nem érthetünk egyet, hiszen az egész Kárpátmedence magyarlakta vidékein (és nem csak ott!) számos temetőben találkozhatunk egész alakos, nőt, férfit vagy kisgyerekeket, esetleg több személyt ábrázoló, csoportos fényképekkel. Tóth Vilmos tanulmánya már átfogóbban, komplexebben vizsgálja a témát, és több konkrét példa segítségével is rávilágít a temetői fényképhasználattal kapcsolatos különféle jelenségekre, s a képmáskészítés legújabb módjáról, az ún. maratásos (gravírozás) eljárásról is említést tesz (Tóth 1999). Silling István Kupuszina vallási néphagyományait feldolgozó munkájában a temetkezési szokások kapcsán utal a fényképes sírjelekre is. A település temetőjében már a 20. század elejéről származó fényképes sírokat is találunk. Bár ritkaságnak számít, de egész alakos ábrázolások is előfordulnak. Egyetlen fakereszten szereplő fényképet talált Silling
