Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
I. A Kárpát-medence és más térfogalmak a magyar és a szomszédos országok geográfiájában és földrajzoktatásában
62 Hajdú Zoltán Összegzés A földrajztudomány történetileg változó felfogása, koncepcióinak átrendeződése kivétel nélkül megjelenik a Kárpát-medence összefüggésében is. A korszakonként változó megismerési folyamathoz mindenkor érdekek és értékek kapcsolódtak. A legfontosabb hatással az állam bírt, nem csak a kutatások támogatása révén, hanem oktatási elvárásaival is. A különböző népek földrajzi tudása, a kollektiven és egyénileg megélt földrajzi tér abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy milyen közösségi legitimációja alakul ki egy-egy térkategóriának, meghatározott térfogalomnak. Valójában a földrajzi terek jelentős részben térközösség-vállalási problémát hordoztak és hordoznak ma is. Mely nép, nemzet kivel vállal térközösséget, s kivel nem szeretne más domináns térfelfogása „alatt”, az általa meghatározott keretek között élni, szerepelni. Ez vonatkozhat a földrajzi kutatásra, oktatásra, propagandára, közbeszédre stb. A magyar tájföldrajz és a politikai tér közötti kapcsolatok alakulásának és fejlődésének szakaszait áttekintve azt állapíthatjuk meg, hogy a földrajztudomány részben a közgondolkodás és a köznyelv differenciálatlan „táj” fogalmát használta kezdetben, majd a nemzetközi földrajztudományban végbement fejlődés eredményeként a táj fokozatosan földrajztudományi tartalommal töltődött meg. Kezdetben elsősorban természeti földrajzi kategóriaként szerepelt, majd pedig - részben a francia emberföldrajz hatására, részben pedig az I. világháborús veszteségek következtében - politikai, közigazgatási tartalommal töltődött meg. A táj-állam, az állam-táj kölcsönviszonyának és kölcsönhatásának megragadása és elemzése részben elméleti problematikaként, elsősorban azonban a magyar állam és a Kárpát-medence egymáshoz való kapcsolódásának problematikájaként jelent meg a magyar földrajztudományban. Az I. világháború után a magyar földrajztudományban erősödött az a felfogás, hogy nem a földrajztudománynak kell igazodnia a politikai, közigazgatási beosztáshoz, hanem a közigazgatási beosztást kell a földrajztudomány objektív térkategóriájára, a természetes életegységre, a tájra, illetve a tájak hierarchiájára alapozni. Az 1918-as világháborús vereség után a magyar tájföldrajz szembetalálta magát több alapkérdéssel: ha megszűnt a Kárpát-medence és a történelmi magyar állam területi egysége és egybeesése, akkor az új államhatárok között hogyan lehet lehatárolni a természeti nagytájakat, közép- és kistájakat, ha az ország (az új államterület) nem természeti földrajzi egység többé. Az új állam határain belüli területeket lehet-e természeti földrajzi táji mivoltukban megragadni, illetve szemlélni. Milyen formában létezhetnek egy mesterséges politikai alkotásban természeti földrajzi tájak, kell-e és lehet-e az új államhatárokhoz igazodva természeti földrajzi tájbeosztást készíteni, avagy - mint ahogyan a legtöbben állást foglaltak - a történelmi Magyarországot kell kutatni, feldolgozni, elemezni, nem a trianoni államot. A Monarchia és a történelmi Magyarország számára más politikai és tudományos kérdések vetődtek fel. Az új államokban meg kellett fogalmazni az új állam földrajzi helyzetének legalapvetőbb kérdéseit, be kellett illeszkedni Európába, a politikailag legitimált tudományos közmegegyezést „át kellett vinni a tankönyvekbe”. Minden utódállamban - ahogy Magyarországon belül is - a földrajztudomány szinte teljesen államszolgáló jelleget öltött. (Sajátos állapotként fogalmazható meg, hogy mind a
