Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)

I. A Kárpát-medence és más térfogalmak a magyar és a szomszédos országok geográfiájában és földrajzoktatásában

Földrajzi terek, térközösség-vállalások a Kárpát-medencében

63

magyar, mind pedig az utódállamokban élő tudósok - jórészt nemzeti elkötelezettségük bázisán - önként vállalták ezt a szolgálatot.)

A két világháború között kiépült az a korábban is létező megközelítés, hogy az ország természeti - természetes egység, az állam pedig a mindenkori nemzetközi hatalmi erőviszonyok alapján alakuló terület, így a földrajztudomány feladata elsősorban a természeti - természetes terület kutatása. A táj és a politikai tér kölcsönviszonyát a korszak magyar geográfusainak többsége elméletileg a földrajzi determinizmus álláspontjáról ítélte meg, többségükben a mechanikus természetföldrajzi meghatározottság álláspontjára helyezkedtek. Teleki Pál volt az, aki a táj-állam, természetföldrajzi környezet - társadalmi térszervezés kölcsönhatását dialektikusán ítélte meg elméletileg. (Magyarország és a Kárpát-medence kölcsönhatása elemzésekor már többször hajlamos volt a determinisztikus megközelítésre.) A magyar geográfia legjelentősebb személyiségei egy alapkérdést szinte kivétel nélkül azonos alapállással válaszoltak meg, nevezetesen, hogy a Kárpát-medence természetes egységébe belenőtt magyar állam ezeréves történetének és egységének legszilárdabb bázisa maga a természeti tér volt.

A II. világháború után - Ausztriát leszámítva - mindegyik érintett ország az államszocialista berendezkedés bázisán alakította a tudományos kutatások és a különböző szintű oktatás tartalmi elemeit. Ez még Jugoszláviára is igaz, mely a leginkább kikerült 1948 után a közvetlen szovjet hatások alól. Az egyes államok, illetve a „béketábor” vált a kutatások legfőbb keretévé, a Kárpát-medence hosszabb időre eltűnt a magyar földrajzi publikációkból. (A geológiában részben megmaradhatott.)

A tudományos kutatásban a területi szemlélet hordozott egyfajta politikai meghatározottságot, elvárást, de az 1960-as évektől kezdve ez némileg oldódott, megszűntek az egyértelmű területi tabukategóriák. Ha nem is a tankönyvekben, de fokozatosan visszatérési folyamat kezdődött.

A Kárpát-medence és államai új lehetőségekkel és kihívásokkal kerültek szembe az európai uniós csatlakozás után. Az alapkérdéssé az vált, hogy milyen módon és mértékben fogja meghatározni a magterület a belső, egymás közötti kapcsolataik és területi folyamataik jellegét, minőségét, intenzitását, illetve hogy maguk miként fordulnak a magterület, illetve egymás felé.

Úgy tűnik, hogy a makrostruktúrák kezelésében hosszabb távon inkább a magterület lesz a domináns, ugyanakkor a Kárpát-medence EU-szinten legfeljebb mint „mező-régió" kínál lehetőségeket az együttműködés számára. A medencei együttműködés egyik meghatározó mozgatója a medencefenéki, így e mozgató a medencében jelen lévő országgal szomszédos Magyarország lehet.

Magyarország számára további lehetőséget kínál és egyben felelősséget is jelent, hogy számbeli csökkenése ellenére, még mindiga magyarság szállásterülete a leginkább centrális a medencében, s a medence minden közösségével tömegesen él együtt. Ez egyszerre jelenti azt, hogy a magyarság a legszélesebb nyelvi kapcsolatok birtokosa, s egyben a gazdaság hálózatos működtetésének egyik potenciális hordozója is.

A Kárpát-medence az Európai Unión belül egységként csak az érintett államok „közös legitimációja" alapján fejlődhet szervesen. Meg lehet ugyan fogalmazni hangzatosán, hogy a „Kárpát-medence magyar belgazdasági tér", de ennek a gyakorlatban történő, egyoldalú érvényesítésére sem a magyarság egészének, sem a mindenkori