Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Az erdélyi autonómia 295 Autonómia és regionalizáció az ezredforduló után A rendszerváltás után az erdélyi autonómia kérdésköre beágyazódott a regionalizáció keretei közé. Számos olyan terv is született, amelyek alternatívákat adtak a regionális paradigmaváltásra. Az első ilyen terv az ún. Kerettörvény a régiókról, amely 2003-ban született egy Bakk Miklós által vezetett munkacsoport keze alatt. A munkacsoport létrehozása összefüggött az RMDSZ belső politikai krízisével, amely a Szatmárnémetiben 2003. elején tartott pártkongresszuson vált végérvényesen nyilvánvalóvá. Ennek hatására alakult meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amely céljául tűzte ki az autonómia kérdésének újbóli felélesztését, immár egy regionalizációs keretben. A kerettörvény egy autonómia-csomagterv része volt, mely lefektetett egy széles körű, az egész országot érintő és valós decentralizációt ígérő regionalizációs tervet, ezen belül pedig megalapozta Székelyföld autonómiájának a lehetőségét is. Ez merőben újfajta megközelítést jelentett, hiszen a terv az autonómiát egy szélesebb körű regionalizációs modellen belül alkalmazta volna egyfajta aszimmetrikus regionalizációt eredményezve, melynek vannak Nyugat-Európában is hagyományai (lásd Spanyolország, Olaszország). A Bakk Miklós és munkatársai által készített törvénytervezet preambuluma többek között kitért és alapozott Románia nemzetközi kihívásaira: az EU-hoz való csatlakozási folyamatra (ezen belül kiemelve a régiók szerepét és jelentőségét), valamint az Európa Tanács 2003-ban elfogadott 1334-es számú határozatára, amely Az autonóm régiók pozitív tapasztalata mint konfliktusmegoldást sugalmazó ihletforrás Európában (Gross-jelentés) címet viseli (erre a nagyjelentőségű dokumentumra kitértünk az autonómiáról szóló elméleti részben is). A hét részből álló tervezet első része igyekezett megfogalmazni egy releváns régiódefiníciót, amelyben a szubszidiaritás elve messzemenően érvényesül. A régió eszerint:,,...választott testületeken keresztül politikai önkormányzattal van felruházva,- jogállását, identitását, hatalmát és szervezeti struktúráját az alkotmány és jelen törvény garantálja,- státusa nem változtatható meg anélkül, hogy vele ne konzultáljanak,- saját önkormányzati törvényt alkothat, amely a legmagasabb szinten részét képezi az állam törvényes rendjének és legalább szervezetét és hatalmait megállapítja” (Bakk 2004d, 236-237). A régiók specifikumait tiszteletben tartva fontosnak tartották szabályozni, hogy a régiók különböző belső intézményi struktúrával is rendelkezhetnek a demokratikus döntéshozatal érdekében, valamint saját maguk biztosítják az adminisztrációt, pénzügyi forrásokat, és a régiók döntenek saját szimbólumaikról is. A tervezet bevezetett egy speciális régiófogalmat is, melyet később a Székelyföldre alkalmazott. Ezt a térségtípust különleges jogállású régiónak nevezi: „Az ország lakosságának többségétől eltérő, sajátos kultúrával és intézményi hagyományokkal rendelkező regionális közösségek különleges jogállású, a jelenlegi kerettörvénybe foglaltaktól eltérő hatáskörökkel rendelkező régiót a parlament által elfogadott különtörvény és a parlament által megerősített statútum alapján kaphatnak” (Bakk 2004d, 237). A második rész pontosan leírta a különböző hatásköröket, kitérve azokra, amelyek az államnál maradnak, azokra amelyeket a régiók kapnának, illetve az átruházott és megosztott hatáskörökre. Az alábbi, 3.5.2 táblázat összefoglaló jelleggel tartalmazza az előbb felsorolt hatásköröket és azok megoszlását a régió és az állam között:
