Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Az erdélyi autonómia 283 1867-től, amikor Erdély ismét visszakerül a magyarországi közigazgatásba, egészen 1918. december 1-jéig a kisebbség az erdélyi románság volt, a homogenizáló állam Magyarország, az anyaország Románia. A változás már a gyulafehérvári román nemzetgyűléssel elkezdődött, ezt a trianoni határozat csak megerősítette 1920-ban, így Erdély kapcsán a szerepek megváltoztak a brubakeri logika szerint is: kisebbség az erdélyi magyarság lett, homogenizáló állam Nagy-Románia, anyaország a csonka Magyarország. Ezen változás után az erdélyi magyarság belekerül abba a léthelyzetbe, amelyben addig az erdélyi románság élt, és ugyanazon küzdelmek elé néz, mint amilyeneket a románok vittek véghez kisebbségi jogaikért a Monarchiában (Ágoston 2000). Ez az új viszonyrendszer több rendezési tervet is szült, és ezeket többféleképpen lehet csoportosítani, a jobb átláthatóság érdekében a 3.5.1 táblázatban próbáljuk meg őket összegezni: 3.5.1 táblázat: A két világháború között az erdélyi kérdés megoldására készült tervek rendszerezése a határváltoztatás alapján Határváltoztatással Határváltoztatás nélkül 1. Erdély Magyarországon belül (autonómiával vagy anélkül)1. Lakosságcsere, kivándoroltatás 2. Erdély Románián belül (autonómiával vagy anélkül)2. Homogenizéciós-asszimilációs program 3. Önálló erdélyi állam (kantonális közigazgatással vagy anélkül)3. Nemzetiségi törvény 4. Erdély területének megosztása Magyarország és Románia között (lakosságcserével vagy anélkül) 4. Nemzeti autonómia: a. személyi/ kulturális; b. területi autonómia; c. székely autonómia Forrás: Bárdi 1999, 30 alapján saját szerkesztés. Nagy-Románia a két világháború között: kaotikus sokszínűség Nagy-Románia létrejötte sajátos társadalmi, politikai, közigazgatási és gazdasági problémákat indukált. Az oly különböző történelemmel és hagyományokkal rendelkező országrészek sokfélesége hátráltatta az egységesítő központosítási törekvéseket. Maguk a románok között is feszültség húzódott, hiszen az erdélyi és az óromániai románság magát az egyesülést is más perspektívából látta, mások voltak a közigazgatási és politikai szokásaik is. A Nemzeti Liberális Párt, mely meghatározta az ókirályságbeli politikumot, és amely irányította a banktőkét, a nehézipart és a nagybirtokrendszert, a hadsereg eredményének tartotta az egyesülést Erdéllyel, és egyértelműen a saját területén honos közigazgatási modell átültetését tartotta járható útnak az új állam homogenizálása terén. Az erdélyi románság saját eredményeként könyvelte el az egyesülést, és egy nagyon hosszú folyamat megkoronázásának tekintette (Maniu 1999 [1924]). Mindemellett szívesebben látta volna az Erdélyben már meglévő közigazgatási rendszer további megtartását. Nyilván a rendszer fenntartása mellett el akarták foglalni az igazgatási pozíciókat, holott ehhez kevés képzett szakembert tudtak felsorakoztatni. Az erdélyi magyar és szász kisebbségek domináltak a kultúra és a gazdaság területén is, tehát ennek ellensúlyozása érdekében az erdélyi románságnak mindenképpen szövetségest kellett keresnie az ókirályságbeli elit köreiben. Ilyen formában a húszas évek egyik nagy ellentmondása Erdélyben az volt, hogy bár a románság került hatalomra, mégis számos szektorban kisebbségben maradt. Az erdélyi románok sokáig meghatározó politikai tömörülése a Román Nemzeti Tanács volt, melyben a gyulafehérvári nemzetgyűlés ideje alatt feszültségek adódtak a
