Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
172 Hardi Tamás - Mezei István A barokk korszak szláv/szlovák nemzeti megnyilvánulásaként tartják számon a barokk szlávizmust, amelyet a 17-18. századi, a szlovákok által lakott területekről származó tudósoknak a szláv múltra és a szlovák nemzetre vonatkozó nézeteit összefoglaló fogalomként vezettek be. A barokk szlávizmus tudósai a szláv nemzet régi voltát és a szlovákok magyarországi ősi (autochton) jellegét hangsúlyozták, a szláv nemzet kiterjedtségét (az Adriai-tengertől és a Balti-tengertől keletre, egészen Kínáig) igazolták, a szláv nyelv szépségét, érthetőségét emelték ki, és a három istentiszteleti nyelv (görög, latin, szláv) egyikeként értékelték (Bartl et al. 2003, 234). Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy a „szláv barokk” történelemmel foglalkozó tudósai kidolgoztak két fő történelemszemléleti irányzatot munkásságuk során. Az egyik ága ennek a gondolatmenetnek a szláv népek közösségéhez kapcsolódás. Ez tulajdonképpen egy nagy földrajzi térbe, az összes szláv nép által lakott európai (sőt, Kína határáig terjedő) terek „közösségébe” kapcsolta a korabeli szlávokat/szlovákokat. A másik irányzat az államiság iránti szlovák vágyakat fejezte ki, ezt pedig a Nagymorva Birodalom mint ősi szláv állam szimbolizálta, ami a szlovákok őseinek az állama volt. Annak bizonygatásával, hogy a Nagymorva Birodalom már az európai államok megalakulása előtt állam volt, igazolták a szlávok/szlovákok államalkotó képességét. A két fő történelemszemléleti irányzat kidolgozása mellett azonban sokkal fontosabb volt a kor tudományosságának megnyilvánulása, mégpedig a szlávok/szlovákok pontos földrajzi térhasználatának összegyűjtése, bemutatása. A szlovák nemzetté válás gondolatvilágának földrajzi terei A középkorban körvonalazódó, majd a barokk korában kiteljesedő szláv/szlovák írásbeliség gondolkodásának középpontjában a magyar nemesi nemzet gondolatvilágához való csatlakozás, betagozódás problémaköre állt. írásaikban azt bizonyították, hogy mint a magyarokhoz hasonlóan régi, vagy még annál is régibb nemzet, akik már államot is alkottak, ugyanolyan alkotó részei a nemesi nemzetnek, mint a honfoglaló magyarok. Ehhez a gondolatkörhöz képest jelent újdonságot a nemzeteszme megjelenése (Szarka 2011). Ennek a központi gondolata viszont nem egy társadalmi kiváltság elérése volt, hanem a nyelv, egy közösség által használt nyelv középpontba emelése, amely jogokat követel az illető nyelv használatában. Ez az új szemlélet a felvilágosodás korához kötődik. A francia felvilágosodás gondolkodói hirdették meg a nyelv és a nemzet egységét, amely a királyi abszolutizmus évszázadai után az egyvallású és egynyelvű Franciaországban annyit jelentett, hogy a franciául beszélők mindegyike, tehát a harmadik rend képviselői is a nemzet részei. A nemzeti nyelv, a nyelv mint nemzetalkotó tényező középpontba állítása, társadalomszervező erőként való megjelenítése Közép- és Kelet-Európábán több évszázada tartó viták okozója lett. Az eddig egy országban vagy inkább valamely birodalomban élő soknyelvű társadalmak estében, akik mintegy egy asztalnál beszélgettek a maguk sokféle nyelvén, Erisz almájának, a viszály elhintőjének bizonyult az egyszerűségében tetszetős gondolat. Ettől kezdve a nyelv mint társadalom- és politikaszervező erő kezdte mozgatni a szlovák írástudó értelmiséget is, fokozatosan a hagyományos vallási ellentétek fölé nőve. Míg a korábbi historizáló viták a műveltek (egyházi és világi elit) együttműködését és vitáját igényelték, addig a nyelv középpontba állítása új szempontokat hozott a felszínre.
