Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
II. Közép-Európa, Kelet-Európa, Délkelet-Európa és a Balkán - eltérő elképzelések a nagyterekről
106 Hardi Tamás A két világháború között külső szereplőként Franciaország érdeke lett elsősorban egy közép-európai szövetség létrehozása (természetesen elsősorban a kisantant államaira vonatkozóan), amely a meggyengült Oroszország helyett Németországgal szemben ellensúlyt képezhetett volna. Több terv is született a gazdasági-politikai integrációra (Tardieu, Briand). A magyar politikai elit is számolt egy közép- és délkelet-európai föderációs tervvel. Kállay Miklós (Magyarország miniszterelnöke 1942-1944) emlékirataiban utal arra, hogy szomszédsági kapcsolataiban távlatilag egy ilyen együttműködést irányozott elő (Kállay 1991). Persze ezeket a törekvéseket hamar felülírta Hitler terjeszkedése. Közép-Európa politikai fogalmát már nem Naumann értelmében használták, hanem egy németek uralta politikai egységként, melynek propagálásához hozzájárultak a geopolitikai gondolkodók is (Haushofer 1937, Basch 1944). Az Anschluss, Csehország és Morvaország annexiója, és a dunai államok feletti politikai kontroll megszerzésének kísérlete hozzájárultak a második világháború kirobbanásához. A második világháború után is születtek vámuniós, konföderációs tervek a térségen belül az új (kommunista) kormányzatok részéről. Az újonnan alakult román, magyar, jugoszláv, bolgár, sőt albán vezetés fontos külpolitikai célként határozta meg az együttműködést, amely a görög polgárháború hatására katonai-politikai együttműködés színezetét is öltötte. Ebben benne volt Tito célja is, hogy Moszkvával párhuzamosan egy Belgrád központú balkáni kommunista blokkot építsen ki. Ezek a tervek 1948 végére elhaltak, a szovjet vezetés nem tűrt meg egy ilyen típusú integrációt nyugati határai mentén. Dimitrov 1949-ben Bulgáriában még egyszer felmelegítette az ötletet, Görögország bevonásával, de utána végleg lekerült a napirendről (Gyarmati 1987). A „Duna-völgyi” együttműködés tehát belső kezdeményezésre nem valósulhatott meg. Az érintett államok jelentős része szovjet megszállás alá került, így nem regenerálódott egyik korábbi Közép-Európa-koncepció sem. Finnország és Jugoszlávia között egyedül Ausztria maradt abban a semleges geopolitikai szerepben, amelyet a korábbi koncepciók az egész térség számára kijelöltek, tehát a nyugat és kelet közötti semleges tér szerepében. Hajdú (2002) megállapítja, hogy a Duna-térségben az önkéntes, belső integrációnak nem volt működőképes változata, s egy ilyen belső integráció napjainkban a térséget a periférián tartaná. Ezért is van nagy jelentősége annak, hogy az új együttműködés az ELI keretei között valósul(hat) meg. A hidegháború idején felosztott Európában Közép-Európa fogalma értelmetlenné vált, hiszen a vasfüggöny lényegében térségünk középvonalában húzódott végig, így térségünk a Kelet-Európa fogalomba sorolódott át. A nyolcvanas évektől jelentkezett újra a közgondolkodásban ez a térfogalom, elsősorban a kelettől való tudati távolodás eredményeként. A közép-európaiság, mint nehezen meghatározható szellemi, kulturális közösség vállalása elsősorban a Nyugat-Európához való történelmi tartozás érzését erősítette, térségi sajátosságaink hangsúlyozásával. A rendszerváltás után ez a közösség politikai együttműködésekben is megnyilvánult, erre mutatott példát a Közép-európai Kezdeményezés (KEK), a szabadkereskedelmi társulás (CEFTA), a Visegrádi Csoport megalakulása. Napjainkban ez a közösség megbomlani látszik, s egy szűkebb, de egyértelműen közép-európai együttműködés (slavkovi egyezmény) látszik kibontakozni, melyben Csehország, Szlovákia és Ausztria kötnek szorosabb együttműködést, míg Lengyelország elsősorban Németországgal és Franciaországgal kíván szorosabb geopolitikai egységet alkotni. Mindez térségünk egy újabb, belső átalakulását jelzi.
