Popély Árpád: Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből - Nostra Tempora 20. (Somorja, 2014)
Történeti vázlat
1. A HONTALANSÁG ÉVEITŐL A BÁRSONYOS FORRADALOMIG A második világháborút követő évek a (cseh)szlovákiai magyarság történetének legtragikusabb periódusát jelentették. A háború után újjászülető Csehszlovákia vezetői az 1918-ban akarata ellenére kisebbségi sorba került s a csehszlovák állammal azonosulni nem tudó német és magyar kisebbséget tették felelőssé az ország 1938 1939-ben - külpolitikai okok és a nemzetiségi kérdés rendezetlensége mellett nem elhanyagolható mértékben a cseh-szlovák viszony rendezetlensége miatt is - bekövetkezett széteséséért. Edvard Beneš és munkatársai a kisebbségi kérdés határrendezéssel történő megoldásának lehetőségét és a csehszlovák nemzetiségi politika megreformálását egyaránt elutasítva célul tűzték ki a német és magyar kisebbség kitelepítését és az ország szláv nemzetállammá alakítását. A nem szláv kisebbségek kitelepítésének gondolatát az 1938. szeptemberi müncheni döntés után államfői tisztségéről önként lemondó és Londonba távozó Edvard Beneš által vezetett londoni csehszlovák emigráns körök fogalmazták meg. A kezdetben csupán a németek kitelepítését szorgalmazó elképzelések 1943 decemberében, Beneš moszkvai útja során egészültek ki a szlovákiai magyarság kitelepítésének tervével. A kitelepítésekhez való hozzájárulásra a londoni csehszlovák emigráns kormány hivatalosan első ízben 1944. november 23-án kérte fel az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányát. A nyugati nagyhatalmak reagálása a memorandumra azonban meglehetősen tartózkodó volt, mint ahogy elutasításuknak köszönhetően hiúsult meg az emigráns kormány azon igyekezete, hogy a Magyarországgal megkötendő fegyverszünet feltételei közé vegyék fel a magyar lakosság egyoldalú kiutasítását Csehszlovákiából. A német és magyar kisebbség kitelepítésének diplomáciai előkészítésével párhuzamosan kezdetét vette a német- és magyarellenes jogalkotás is. Az első jogfosztó rendelkezések már az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés idején megszülettek, amikor a felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) rendeleteket hozott többek között az Esterházy János vezette Magyar Párt feloszlatásáról, a magyar nyelvű oktatás és a magyar istentiszteletek korlátozásáról. Beneš és a londoni emigráció kisebbségellenes elképzeléseit 1944 folyamán az események folyását egyre inkább meghatározó, Klement Gottwald vezette moszkvai csehszlovák kommunista emigráció is átvette. A londoni emigráns kormány, a moszkvai emigráció és az SZNT képviselői által 1945 márciusában Moszkvában egyeztetett, majd április 5-én Kassán kihirdetett kormányprogram megfogalmazása már egyenesen a kommunisták nevéhez fűződik. Az ún. kassai kormányprogram VIII. fejezete a kollektív bűnösség elve alapján kilátásba helyezte a németek és magyarok megfosztását csehszlovák állampolgárságuktól, IX. fejezete felelősségre vonásukat, X. és XI. fejezete vagyonuk lefoglalását, XV. fejezete pedig iskoláik bezárását. A kormányprogram közzétételét követően jogszabályok sokasága látott napvilágot, amelyek a német és magyar kisebbséget gyakorlatilag törvényen kívüli állapotba helyezték. A magyarellenes jogalkotást ugyanakkor téves volna csupán a Beneš-dekrétumokkal azonosítani, hiszen Szlovákiában, ahol a dekrétumok egy része ráadásul érvénybe sem lépett, a magyarság jogfosztását elsősorban az SZNT rendeletéi szabályozták. Beneš két legnagyobb horderejű, legkíméletlenebb elnöki dekrétuma kétségkívül az 1945. augusztus 2-án kelt 33/1945. számú alkotmánydekrétum, valamint az 1945. október 25-i 108/1945. számú dekrétum volt, amelyek - az aktív antifasiszták kivételével - a teljes magyar és német lakosságot megfosztották csehszlovák állampolgárságától, illetve vagyonuk elkobzásáról rendelkeztek. Emellett jogszabályok sora
