Popély Árpád: Fél évszázad kisebbségben. Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből - Nostra Tempora 20. (Somorja, 2014)
Történeti vázlat
14 TÖRTÉNETI VÁZLAT mondta ki többek között a magyarok (és németek) mezőgazdasági vagyonának elkobzását, a magyar egyesületek feloszlatását, a magyar köz-, majd magánalkalmazottak elbocsátását állásukból, nyugdíjuk és szociális ellátmányuk megvonását, a magyarok kizárását az egyetemekről és főiskolákról, az önkormányzatokat felváltó nemzeti bizottságokból, a politikai pártokból, valamint választójoguk megvonását. Bezárták a magyar iskolákat, betiltották magyar könyvek és újságok kiadását és behozatalát, a magyar nyelv használatát a közhivatalokban, a magyarok rádiókészüléket nem birtokolhattak, polgári keresetet nem indíthattak, hadisegélyt nem kaphattak, házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül bármikor ki lehetett őket lakoltatni, s bármikor közmunkára lehetett őket kötelezni. A legsúlyosabb magyarellenes atrocitásokra Kassán és Pozsonyban került sor. Kassán már 1945 márciusában és áprilisában több ezer magyar családot kényszerítettek arra, hogy - legfeljebb 50 kilogrammos kézipoggyásszal - hagyja el az ország területét, Pozsonyból pedig 1945. május 3-ával kezdődően több ezer magyart internáltak a pozsonyligetfalui gyüjtőtáborba. Ezzel egy időben Szlovákia-szerte megkezdődött a Magyarország trianoni területéről származó magyarok letartóztatása, internálása és áttoloncolása Magyarországra. Csehszlovák adatok szerint 1945 májusában és júniusában néhány hét leforgása alatt 31 780 magyart toloncoltak át a magyar határon. A magyarellenes jogalkotás és a trianoni Magyarország területéről beköltözöttek kitoloncolása tehát 1945 tavaszán már folyamatban volt, az őshonos magyar lakosság kitelepítéséhez azonban a csehszlovák kormány még mindig nem kapta meg a nagyhatalmi jóváhagyást. A csehszlovák diplomácia ezért ismét megpróbálta megszerezni a három győztes nagyhatalom - az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió - 1945 nyarán összeülő potsdami konferenciája előtt jóváhagyásukat nemcsak a német, hanem a magyar lakosság kitelepítéséhez is. Az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián a két nyugati nagyhatalom a megismételt csehszlovák követelés ellenére ismét nem adta beleegyezését a magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez, s a konferencia záródokumentuma csupán a németek kitelepítéséről rendelkezett. A csehszlovák kormány ezt követően 1945. október 25-én azzal a nem titkolt szándékkal kezdte meg a szlovákiai magyarság országon belüli széttelepítését, vagyis csehországi deportálását, hogy az egyoldalú áttelepítést és a kényszerű lakosságcserét egyaránt elutasító Magyarországot rákényszerítse legalább a lakosságcsere elfogadására. A magyar kormány 1945 tavaszától fogva kötelességének érezte, hogy szót emeljen a felvidéki magyarság jogfosztása ellen. Ösztönszerűen Magyarországtól reméltek segítséget a magyar kisebbség jogvédelmi harcát felvállaló illegális érdekvédelmi mozgalmak, köztük a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség is, amelyek memorandumok és emlékiratok sokaságában tájékoztatták a magyarországi állami és egyházi szerveket a csehszlovákiai magyarság helyzetéről. A működésében erősen korlátozott, a fegyverszüneti egyezmény értelmében a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alá helyezett, meglehetősen szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező magyar diplomáciának ugyanakkor semmiféle eszköze nem volt, hogy a csehszlovák kormányt rábírja a magyar kisebbséggel szembeni magatartása megváltoztatására, a Csehszlovákiában foganatosított sorozatos magyarellenes intézkedésekkel kapcsolatban így legfeljebb a SZEB-hez fordulhatott panaszaival.
