Simon Attila: Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban - Nostra Tempora 19. (Somorja-Komárom, 2013)
7. A magyar aktivizmus zsákutcája
A magyar aktivizmus csődje 1938-ban 157 Dzurányi fenti írása tulajdonképpen összefoglalása volt az előző hetekben általa írt vezércikkeknek, amelyekben a csehszlovák nemzetiségi politika egy-egy hiányára, mulasztására hívta fel a figyelmet. Dzurányi ezekben a cikkekben a magyar aktivizmusnak azt a korábban hiányzó arcát mutatta fel, amely ugyan kinyilvánította lojalitását Csehszlovákiával szemben, de szükség esetén bátran bírálta a csehszlovák nemzetiségi politikát, s a magyar sérelmek felszámolásának hiányát nem az ellenzék destruktív magatartására igyekezett hárítani. Éles kritika alá vette egyebek között a közigazgatás elszlávosítását {Nem leszünk altiszti nép650), illetve a csehszlovák rádió magyar nyelvű adását {Szomorú magyar antenna651), amelynek szerinte „nincs egészséges magyar karaktere, nemzeti hivatástudata”, s amelynek a jövőben „nyelvében és lelkében egyaránt magyarnak kell lennie”. S persze nemegyszer odaszúrt a hivatalos aktivizmusnak is, megüzenve Csomomak, Štundának és Schulcznak, hogy a „magyar kisebbségi munkát nem lehet holmi nemzeti hermafroditizmus lelki terhével végezni. Ma már a politika divatjából is kimentek azok az arcok, amelyek egyik felükön a magyarság felé: fölényes pózt; a másikon meg, az uralkodó nemzet felé: görnyedt alázatot viselnek”.652 Nem feltétlenül Dzurányi kritikája miatt, de az Anschluss előtti, még viszonylagosan nyugodt légkörben a kormányzat is felismerte, hogy ha a közelgő községi választások előtt versenyben akarják tartani a kormánypárti magyarokat, valamit teljesíteniük kell az ígéretekből, így került ismét a figyelem középpontjába az állampolgársági törvény, illetve a magyar nyelv vasúti és postai használatának kérdése. Az állampolgárság szabályozása Csehszlovákia megalakulásától kezdődően az egyik leggyakrabban felemlegetett magyar sérelem volt. Az érvényes jogszabályok következtében ugyanis szlovákiai lakosok tízezrei maradtak csehszlovák állampolgárság nélkül. A hontalanoktól pedig meg lehetett vonni mindenféle állami segélyt, ki lehetett őket húzni a választók jegyzékből, az állampolgárság megadásának ígéretével függésben lehetett őket tartani. Azokat a hontalanokat pedig, akik a kormányzat számára bármilyen okból kényelmetlenné váltak, a hatóságok bármikor kiutasíthatták a köztársaság területéről, amely eszközökkel a hatalom - nagyon tudatosan - sorozatosan vissza is élt. Ezt a helyzetet az 1926-ban elfogadott lex Dérer ugyan megpróbálta orvosolni, de összességében sikertelenül.653 Nem csoda, hogy a húszas évek második felében már nem csupán a sérelmi ellenzék, hanem a magyar aktivisták (elsősorban a kassai szociáldemokraták) is követelték a kérdés megnyugtató rendezését - de hiábavalóan. Pedig a probléma megoldása nem igényelt volna nagyobb beavatkozást a csehszlovák jogrendbe, vagyis Prága szempontjából viszonylag könnyen teljesíthetőnek látszott. Az állampolgárság ügyének rendezése a szociáldemokrata szekció 1936. szeptemberi memorandumában is kiemelt helyet kapott, sőt maga a miniszterelnök abba a körbe sorolta a kérdést, amelyet rövid időn belül meg lehet oldani. Az állampolgárság ügye 1938 elején gyorsult fel s került ismét a sajtó figyelmének középpontjába. Egy 1938. januári vezércikkében Dzurányi a hontalanok ügyét a „a kisebbségi élettest legérzékenyebb” sebének nevezte,654 amely írás nyilvánvalóan abból az apropóból született, hogy ugyanezen napokban kerültek a napvilágra azok a hírek, hogy a kormány saját hatáskörében már jóvá is hagyta az új állampolgársági törvényt, s így már csak a parlamenti elfogadás 650 Magyar Újság, 1938. február 10., 1. 651 Magyar Újság, január 29., 1. 652 Uo. 653 Ehhez lásd Osváth Gyula: Hogyan alkalmazza a belügyminisztérium a lex Dérer-Szentiványit? Ki kaphat csehszlovák állampolgárságai? Bratislava, szerző, 1929. 654 Magyar Újság, 1938. január 16., 1.
