Simon Attila: Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban - Nostra Tempora 19. (Somorja-Komárom, 2013)
Bevezetés
Bevezetés Térségünkben a nemzeti kisebbségek a huszadik század nagy részében alapvetően ellenzéki pozícióból kényszerültek politizálni. Sőt ez az ellenzékiség a magyar kisebbségek számára a Trianon utáni első, nagyjából a revíziókig tartó szakaszában nem csupán az aktuális kormánnyal szembeni oppozíciót jelentette, hanem magával az állammal, annak nemzetállami szerkezetével való szembenállást is. így volt ez a szlovákiai magyarság esetében is, amely esetében az első húsz évet annyira meghatározta az ellenzéki magatartás, hogy az utókor emlékezetében szinte egyedüli alternatívaként őrződött meg, noha a korabeli magyar politika más utakat is fel tudott mutatni. Ezek közül az egyik a kommunista mozgalom volt, amely meglehetősen erős, de a rendszerváltás után gyorsan a feledés homályába vesző örökséget hagyott hátra. A másik, a korabeli kormánypárti (aktivista) magyar magatartás viszont kevés lenyomatot hagyott maga mögött, s mivel kanonizálására az azóta eltelt évtizedekben sem társadalmi igény, sem pedig egyéni ambíció nem volt, be sem került a szlovákiai magyarok kollektív emlékezetébe. Mint a jelen munka címe is jelzi, az aktivizmus elfeledetté vált. Az aktivizmus általánosabb értelemben olyan magatartást jelöl, amikor valaki aktívan, tevékenyen részt kíván venni valaminek a munkájában.1 Politikai fogalomként a szudétanémetekkel kapcsolatban került be a köztudatba, mégpedig a húszas évek első felében. Ekkor a prágai kormányzattal való mindennemű együttműködést elutasító, és valójában Csehszlovákiának mint államnak a létjogosultságát is megkérdőjelező „negativista” magatartás mellett a szudétanémet politikában fokozatosan teret kapott az a fajta politikai stratégia, mely szerint a német kisebbség alapvető célkitűzéseit csak a csehszlovák pártokkal való együttműködés révén, a hatalmon belülre kerülve lehet megfelelően képviselni. Azokat a szudétanémet pártokat és politikusokat, akik hajlandóak voltak együttműködni a csehszlovák kormányzattal, esetleg maguk is beléptek a kormányba, kezdték Csehszlovákiában aktivistáknak nevezni. Az aktivizmus azonban nem maradt csupán szudétanémet jelenség, s a szlovákiai magyarok között is igény mutatkozott iránta. Eredeti tartalmától, illetve a szudétanémet mintától eltérően azonban a szlovákiai magyar köztudatba az aktivizmus a fogalom tartalmát leszűkítve és talán el is torzítva, a kormányzat politikáját elvtelenül kiszolgáló, a magyarság érdekeit eláruló politika szinonimájaként került be, noha ez a sarkított megközelítés nem feltétlenül érvényes.2 A jelen munka egyik fontos feladata ezért éppen annak tisztázása lesz, hogy mennyire érvényes az a lekicsinylő és „a priori” elítélő attitűd, ahogyan eddig a magyar nyelvű szakirodalom nagy része az aktivizmushoz közelített. 1 Lásd például Kari Popper definícióját, aki szerint az aktivizmus nem más, mint Neigung zur Aktivität und die Abneigung gegen je de Haltung des passiven Hinnehmens. Popper, Karl R.: Das Elend des Historizismus.Tübingen, Mohr, 1974, 7. 2 A magyar kisebbségtörténetet illetően az aktivizmus kifejezés használatával óvatosan kell bánni, mivel az erdélyi magyar politika esetében más jelentést hordoz. Ott ugyanis azt a Kós Károly vagy Paál Árpád által képviselt politikát jelenti, amely sürgette a Romániához került magyarság önszerveződését és intézményi megújítását. Vo. Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio, 1997, 2. sz. 33.
