Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
7. Összegzés helyett
234 Összegzés helyett A nemzeti tudat és a lojalitás korántsem változatlan és statikus értékek, hanem viszonylag könnyen meg is változhatnak, sőt az ellenkezőjére fordulhatnak. Ezért sem kell ellentétet keresni mindabban, hogy az a szlovákiai magyar közösség, amely húsz éven keresztül „jó állampolgárként” élte életét, ’38 őszén az egyik napról a másikra a revízió nyílt támogatójává vált. Ez a kollektív megnyilvánulás persze sok-sok egyéni útból, történetből tevődött össze, amelyek közül egy egyedi, de mégis jellemző történetet Jócsik Lajos ír le az Iskola a magyarságra című könyvében. Jócsik 1938 őszét a magyar sorstársainak ezreivel együtt a müncheni válság miatt mozgósított csehszlovák hadseregben élte meg. Leszerelésükre csupán a bécsi döntés kihirdetését követően került sor. Akkor kérdezte meg egyik komáromi magyar társát, aki addig - a csehszlovák állam iránti lojalitását mutatva - a szüleivel is szlovák nyelven levelezett, hogy mit fog most tenni. O pedig elárulta, hogy első dolga a család magyar nemesi előnevének felvétele lesz.763 Mintha 20 év alatt semmi sem történt volna - vonhatjuk le Jócsik helyett az eset tanulságát. Ám a húsz év mégsem múlt el nyomtalanul, amit a szlovákiai magyaroknak az 1938. november 10-e utáni reintegrációs nehézségei bizonyítanak a legjobban. Éppen ezért az igazi történetírói kérdés nem az, hogy bűnösök voltak-e a szlovenszkói magyarok, hanem az, vajon mások voltak-e a ’38-ban visszatért magyarok, mint az anyaországiak, vagyis létezett-e az a bizonyos és már-már legendás felvidéki szellem. Ez a kérdés, amely a kortársakat ugyan foglalkoztatta, ám amelyre a második világháború után eltelt több mint fél évszázad alatt csupán Filep Tamás Gusztáv próbált válaszolni olykor esszévé átlényegülő kitűnő tanulmányaiban, máig megválaszolatlan a historiográfia által. Érdekes adalékot jelent ehhez a vitához Pfeiffer Miklósnak egy 1939 elején írt dolgozata,764 amelyben a szerző ugyan határozottan állította, hogy igenis létezik a felvidéki szellem, ám azt csak a visszatért magyarok egy csoportjának tulajdonította. Pfeiffer szerint ugyanis a szlovákiai magyarok három csoportba voltak sorolhatók. Az elsőt szerinte a Prága kiszolgálójává beállt, tehát gyengének bizonyult magyarok alkották. A másodikba azokat sorolta (beleértve a szlovenszkói magyar politika nagy részét is), akik gondolkodásukban megrekedtek 1918-ban, és semmiféle tanulságokat nem tudtak levonni az elmúlt 20 évből - Jócsik fenti katonatársának viselkedése is erre rímel. A harmadik csoportba a felvidéki szellem hordozóit sorolta. Pfeiffer Jócsiknak és Szvatkónak a bécsi döntés után - olykor túl gyorsan is - megfogalmazott dolgozataival összhangban egyfajta többletként látta a felvidéki szellemet, amely a szlovenszkói magyarok nagyobb szociális érzékenységében, a közügyek iránti erősebb elhivatottságában, érzékenyebb történelmi önreflexiójában manifesztálódott. Csupa olyan tulajdonságot soroltak tehát ide, amit a húsz Csehszlovákiában eltöltött év tapasztalata tanított meg velük. Vagyis az eltérő szocializáció. Csakhogy 1938. november 10-től a szlovenszkói magyarság ugyanabban a sorsban osztozott, mint a trianoni Magyarország polgárai, s a közös élmények akarva-akaratlanul is eltüntették a különbségeket. A már említett Filep Tamás Gusztáv idézi ezzel kapcsolatban Móricz Zsigmond 1940-es sorait, aki a követezőket írta le a felvidéki szellemmel kapcsolatban: „Egy évig sirattam, hogy milyen kár: elveszett valami, amit a babiloni fogság termelt. Ma már bele kell nyugodni. A felvidéki szellem lassan felveszi az itthoni mentalitást. A felvidéki kurucok ked-763. Jócsik Lajos: Iskola..., i. m. 164. 764. Pfeiffer Miklós: A felvidéki szellem. Új Élet, 1939, március. Vo. Rácz Kálmán: A két világháború közötti felvidéki katolikus magyarság vezetői sorsproblémáinkról. In Pritz Pál (szerk.): Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 2006, 212-214.
