Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
7. Összegzés helyett
232 Összegzés helyett dótörvényeket megszavazó politikai kurzus részévé vált. Különösen gyalázatos ebben a történetben a volt MNP-elnök, Jaross Andor szerepe, aki okkal érdemelte ki az akasztófát a második világháború befejezését követően. Jaross útját azonban nem mindenki követte, így Szüllő Géza sem, aki még a revíziós sikerek által felfokozott németbarát hangulatban is ki tudott tartani a parlamentarizmus eszméi mellett. Függetlenül azonban a politikai vezetőik magatartásától, a szlovenszkói magyarok többsége - azok is, akik visszakerültek, s azok is, akik Szlovákiában rekedtek - nem alakítója, hanem elszenvedője volt az 1938 és 1945 közötti eseményeknek. Se jobbak, se pedig rosszabbak, sem ártatlanabbak, sem pedig bűnösebbek nem voltak, mint más népcsoportok, a háború utáni Csehszlovákiában mégis a kollektív bűnösség vádjával illették őket, s a fejükre olvasott vádak egyik leghangsúlyosabbja épp Csehszlovákia 1938-as elárulása volt. A jelen munka nem kíván közvetlen választ adni erre a vádra, hiszen a kollektív bűnösség elve önmagában is abszurd és helytelen, és csupán a nacionalista politika és történetírás zsákutcája. Mindenképpen el kell azonban utasítanunk azokat a kísérleteket, amelyek azt a célt szolgálnák, hogy a második világháború után a szlovákiai magyarság felszámolását szolgáló intézkedéseket a szlovenszkói magyarok 1938-as szerepével hozzák párhuzamba, vagy azzal indokolják. A Csehszlovákiában 1945-ben az állampolitika szintjére emelt sovinizmust ugyanis semmiféle korábbi esemény nem igazolhatja. Különösen nem a szlovákiai magyarok 1938-as magatartása, amely, mint a jelen munkából is látható, a demokratikus normák keretei között maradt. Ez pedig még akkor is kijelenthető, ha tudjuk, hogy minden általánosítás torzít, hiszen a korabeli szlovenszkói magyar társadalom szociálisan, világnézeti szempontból és politikailag éppúgy tagolt volt, mint ahogyan tagolt ma is. A történelmi Magyarország északi megyéinek magyarjait az első világháborút lezáró békeszerződések akaratuk ellenére egy számukra idegen ország állampolgáraivá tették. Az így kialakult szlovenszkói magyarságnak az első Csehszlovák Köztársaság sok tekintetben jó hazájává vált, hiszen viszonylagos anyagi és szociális biztonságot, széles körű kulturális és oktatási lehetőségeket, egy liberális állam szabad levegőjét kínálta nekik. Ők azonban a Trianon előttről magukkal hozott és tovább hagyományozott szocializációjuk, kulturális tradícióik, erős nemzeti tudatuknak köszönhetően a nemzetállami törekvésektől sem mentes Csehszlovákiát mégsem tudták igazi hazájukként elfogadni, nem tudtak vele érzelmileg azonosulni. Ehhez a húsz év túl kis időbeli távlatot nyújtott, amely még azt sem tette lehetővé, hogy a szlovákiai magyarság tudatos nemzeti közösséggé váljon. A szlovákiai magyarok, miközben becsülték a Csehszlovák Köztársaság demokráciáját (amelyhez hasonultak is egyben), a Csehszlovákiához való tartozásukat többségükben átmenetinek tekintették, s revíziópártiak voltak. Részben a fentebb már jelzett érzelmi kötelékek okán (elsősorban az idősebb generációk), részben (főleg a fiatal értelmiség) abból a gyakorlati életből vett felismerésből adódóan, hogy még a demokratikus Csehszlovákia sem tudott más jövőt felkínálni a magyarságnak, mint a szellemi, kulturális provincializmust és a fokozatos asszimilációt. Revízióvárásuk azonban alapvetően passzív volt, s a trianoni határok változását nem feltétlenül kötötték konkrét időponthoz. Realitásérzékük és paraszti józanságuk azt diktálta, hogy az adott politikai keretek között rendezzék be életüket, Csehszlovákiát pedig realitásként fogadják el. Ezt a felismerést igazolja a többségi nemzet által is több esetben méltányolt jogkövető magatartásuk, adófizetői fegyelmük, katonai erényeik. S hogy keresték a lehetőséget a Csehszlovákián belüli méltányosabb elhelyezkedésre, azt többek között azok a kisebbségi programok is igazolják, amelyeket a bécsi döntés előtti hónapokban a Bolya Lajos szavaival „első magyar kisebbségi nemzedék” képviselői, vagyis azok, akik a harmincas években léptek a
