Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
7. Összegzés helyett
7. Összegzés helyett A magyar honvédség egységei 1938. november 5-én a délelőtti órákban a csallóközi Medve községnél megkezdték az első bécsi döntés által Magyarországnak ítélt területek birtokbavételét, amely folyamat a november 10-i kassai bevonulással fejeződött be. A két világháború közötti szlovákiai magyar kisebbség sorsa ezzel kettévált. A visszacsatolt többség a Magyar Királyság állampolgárává vált, az a néhány tízezer szlovenszkói magyar pedig, akinek lakóhelye nem esett a bécsi döntés hatálya alá, az autonóm, majd pedig az önálló Szlovákia polgáraként folytatta tovább életét. Számukra az első bécsi döntés egyfajta második Trianonná vált, hiszen amíg az első köztársaságban Csehszlovákia egyik legnagyobb, jelentős intézményrendszerrel és erős politikai képviselettel bíró nemzeti kisebbségének voltak a tagjai, november 2-a után viszont egy viszonylag kis létszámú, a tisói rezsimnek meglehetősen kiszolgáltatott közösség részévé váltak, akiket immár az őket éltető volt dél-szlovákiai magyar vidékektől is államhatár választott el. Helyzetük a náci Németország leglojálisabb szövetségesének számító Szlovákiában nem volt könnyű, hiszen a totális államot építő Szlovákia polgáraként és a reciprocitás elvét a kisebbségi jogok megnyirbálására felhasználó rendszer túszaként kettős elnyomásban volt részük. Hogy a fasizmus eszméinek behódoló egyéni életutak ellenére a Szlovákiában maradt magyar közösség meg tudta őrizni távolságát az ordas eszméktől, abban múlhatatlan érdemei voltak az Egyesült Magyar Párt jogutódjaként működő Szlovenszkói Magyar Pártnak. Ez ugyan maga is egyik eleme volt a diktatúrának, de csupán megtűrt státusban, politikai tevékenységet alig kifejtve, energiáit a szlovákiai magyarok szociális és kulturális támogatásának áldozva. Sem a párt, sem annak vezetője, az igazi közösségi vezető szerepébe ekkorra magát belenövő Esterházy János nem állt azonban be a HSĽS és a DP által diktált sorba, s nem fogadta el magáénak a totalitárius eszméket. Esterházy, akinek ugyan mind a demokráciához, mind a zsidósághoz fűződő viszonyában megvoltak a maga korlátái, a németeknek a szovjet elleni háborúját támogatta, ám keresztény-konzervatív meggyőződése okán egy bizonyos erkölcsi határt nem volt hajlandó átlépni, s amikor emberéletekről volt szó, maga is egyike volt a zsidóságot aktívan mentő keveseknek. S az sem véletlen, hogy a szlovákiai embermentők között kiemelkedő szerepe volt három református lelkésznek, a nyitrai Šedivý Lászlónak, a zólyomi Puskás Istvánnak és az eperjesi Brányik Sándornak. A bécsi döntés által a Magyar Királyság keretei közé visszakerült szlovenszkói magyarok reintegrációjának a folyamata máig feltáratlan, azt azonban már ma is látjuk, hogy a visszatérés ünnepét követően a hétköznapok számos csalódást is tartogattak számukra. így a rosszabbra forduló gazdasági és szociális helyzetüket, az úri előjogok tiszteletére épülő bürokrácia akadékoskodását és a háborúba belesodródó ország lakosságra is kiható nehézségeit. A második világháború pedig a magyar hazába visszailleszkedő volt szlovenszkói magyaroktól is éppúgy megkövetelte áldozatait, mint az ország többi lakosától: a doni katasztrófa és a magyarországi holokauszt a szlovákiai magyar közösség máig ki nem beszélt és fel nem tárt tragédiája is. Mint ahogy nem tisztázott a visszacsatolt magyarok politikai szerepvállalása sem, hiszen a Felvidéki Magyar Párt - az 1940 tavaszán a Magyar Élet Pártjába való beolvasztásáig - a budapesti politika jobbratolódását követve fokozatosan a nemzeti és szociális demagógiát elfogadó és a zsi
