Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
6. Gazdálkodás és élet a koloniákon
136 Gazdálkodás és élet a kolóniákon sor, s mivel ez a megoldás a hatályos törvényi előírásoknak sem felelt meg teljesen, hamarosan ettől is elálltak. Egyedüli megoldásnak továbbra is a telepes községek teljes önállósítása mutatkozott. Ezt jogilag továbbra is a magyar országgyűlés által 1880- ban elfogadott XXII. te. szabályozta. Eszerint egy-egy települést akkor lehetett önálló községgé nyilvánítani, ha legalább 50 család bír állandó lakhellyel az illető helyen, ha van a településen iskolának és községi hivatalnak megfelelő épület s az anyagi feltételek is adottak az önállósághoz. A kolóniák esetében általában a létszám jelentette a legnagyobb gondot, hiszen a telepes családok száma csak ritka esetben érte el a kívánt mértéket. Néhány telep esetében azonban más okok is akadályozták az önállósulást. A szenei alsómajori kolóniának az ÁFH illetékeseinek indoklása szerint azért kellett a város közigazgatásának keretén belül maradnia, hogy ezáltal kiindulópontját képezze Szene elszlovákosításának.356 Olykor a telepesek közötti viszályok akadályozták az önállósulást, mint Annamajor és Erzsébetmajor esetében. A két egymástól alig egy km-re kialakított telepből a Telepítési Hivatal és a Járási Hivatal már a húszas évek végétől egyetlen önálló községet kívánt létrehozni, az erzsébetmajori telepesek azonban több alkalommal, szóban és petíciókkal is tiltakoztak ez ellen, ami meglehetősen lelassította az önállósulást.357 Nem utolsósorban a magyar lakosságú anyaközségek is igyekeztek akadályozni a kolóniák önállóságát, hiszen az kataszterük egy részének elvesztésével s így jelentős vagyonvesztéssel járt együtt, másrészt a telepes községek önállósítása bonyolult bürokratikus eljárás volt, amely akár több évet is igénybe vehetett. Részben ennek is köszönhető, hogy a harmincas évek végéig csupán 16 kolónia (kettő kivételével mind állami telep) nyerte el az önállóságát: Bottovo (Gernyőpuszta és Leánymező), Slávikovo (Kacagó és Csobánka), Mudroňovo (Újpuszta), Šrobárová (Szilospuszta) és Hodžovo (Hodzsafalva)1926-ban, Jesenské (Setétkút) és Švehlovo (Hajmáspuszta) 1927-ben, Tarán (Józsefmajor) 1935-ben, Bozita (Bozitapuszta), Degeš (Újdögösmajor), Hviezdoslavov (Vörösmajor), Miloslavov (Annamajor), Gessayov (Éberhard) és Stráž (Cifraszögtanya) 1936-ban, valamint Malý Fajkürt (Kisfajkürt) és Štefánikov (Kórósszegmajor) 1937- ben358 Ezenfelül további közel egy tucat település önállósítása volt folyamatban, erre azonban az első bécsi döntés miatt már nem kerülhetett sor. 6.2. A kolonizácií) gazdasági-pénzügyi háttere A telepítések egyik legnagyobb gondját a viszonylag magas költségek jelentették. A telepes birtokok ára vidékenként és a termőföld minőségétől változott. Az ÁFH által alapított kolóniákra érkező telepesek a termőföld hektárjáért átlagban két-három ezer koronát fizettek, a magánkolonizáció esetében azonban általában többet is. így egy 12 ha nagyságú telepes birtok megvásárlásához mintegy 35 ezer korona szükségeltetett. A legnagyobb terhet azonban nem ez, hanem az új lakó- és gazdasági épületek felépítése jelentette. Az ÁFH kimutatása szerint egy 15 ha nagyságú telepes birtok létrehozásához átlagban 247 000 Kč szükségeltetett. Ebből 45 000 Kč-t tett ki a föld vételára, 150 000 Kč-t az építési költségek, 52 000 Kč-t pedig az üzemeltetési költségek. Ennek 356 SNA, f. KR, k. 34, Č. 4322/33. 357 SNA, f. KR, k. 9, Osamostatnëni kolonií. 358 Pozemková reforma, 19, 1938. 1. sz.
