Lampl Zsuzsanna: Magyarnak lenni. A szlovákiai magyarok értékrendje - Nostra Tempora 14. (Somorja, 2007)

Diploma előtt és után. Egyetemet végzett szlovákiai magyar fiatalok választási és lehetőségei

2001-es helyzetkép 117

Ezek a fiatalok szerencsésnek tekintették magukat, mert nekik aránylag gyorsan sikerült a diploma honosítása. A többiek, akik ezt ugyancsak szerették volna megtenni, problémákról számoltak be, különböző falakba ütköztek. A nosztrifikáció nemcsak pénzükbe és idejükbe került, hanem „ehhez az kell, hogy a nyitrai egyetemen négy félévet elvégezzek. Bejelentkeztem az egyetemre, de nem rajtam múlik, mert kaptam egy papírt, hogy evidáltak, de olyan sokan szeretnék honosíttatni a diplomájukat, hogy várakozni kell. Hogy ott mit fognak tanítani, azt konkrétan nem tudom, csak ismerősöktől. Nagyjából ugyanazok a vizsgák vannak, amiket már Magyarországon megcsináltam magyar nyelven. Vannak olyan vizsgák, amikre ugyanabból a szakirodalomból kell felkészülni, ami Magyarországon volt. ”

„Megpróbáltuk csoportosan elintézni Nyitrán a Mezőgazdasági Egyetemen, de sosem sikerült. Most olyan információm van, hogy talán egy év múlva újra meg lehet próbálni. ”

A karrierépítési lehetőségek szakmánként változók, de elvileg valamennyi interjúalany számára adottak voltak, hiszen senki sem volt közülük munkanélküli. Kérdés persze, hogy kinek mi a karrier. Ezt az egyik interjúalany nagyon érzékletesen fogalmazta meg:

„A karrier mindenkinek más. Valaki úgy definiálja, hogy mobiltelefon, Mercedes, csillogás, pénz, ami jó dolog valójában, de mégse jó. Úgyhogy én a karriert abban látnám, hogyha valami korszakalkotó dolgot tudnék létrehozni, ami meg is marad. Ez volna énnekem inkább a karrier. Ha el is ismernék az embert, meg valahol megjelenne a neve, hogy igen, ezt és ezt alkotta. Ilyen hirtelen karrierek, szalmalángkarrierek nem érdekelnek. "

A karrierépítés első állomása, a diploma honosíttatása mellett és után a többség a tanult szakmában akart érvényesülni, még akkor is, ha tudatában volt annak alacsonyabb társadalmi megbecsültségével. Ez elsősorban a pedagógus szakmára vonatkozott. A legtöbb meginterjúvolt pedagógus vallomásában visszatérő motívumként jelent meg az elhivatottság-érzés. Mindig is tudták, hogy tanítónak lenni nem egy sikerszakma, a fizetések nem arányosak az elvégzett munkával, az előrejutási lehetőségek behatároltak, mégis azt nyilatkozták, hogy „jelenleg és egyelőre” csak pedagógusként tudják elképzelni magukat.

„Ismerősök próbáltak lebeszélni, hogy nem kifizetődő, meg mennyi más lehetőségem van, de én ezt hivatásnak érzem, nem foglalkozásnak. "

„Ezt a foglalkozást szerintem csak hivatástudattal lehet rendesen végezni. Az anyagi juttatások tekintetében nem a legmegfelelőbb, bár ezt már akkor is tudtam, amikor a főiskolára kerültem. Az anyagi kérdés soha nem merült fel a pályaválasztásom során. ”

„A hivatástudat a legfontosabb, szerintem tanítónőnek, s főleg ilyen kicsik tanítójának csak az mehet, akinek hatalmas a szíve, aki imádja a gyerekeket, s végtelenül türelmes velük szemben. ”

De nem csupán a pedagógusok, általában a többi interjúalany is lelkesen viszonyult a szakmájához. Rengeteg volt bennük a tenni akarás, a bizonyítási kedv, a „valami korszakalkotót létrehozni" természetes emberi vágya. Igaz, ez nem minden esetben kötődött a tanult szakmához. S nagyon pozitív momentum, hogy bár még pályájuk elején álltak, valamennyien kezdők voltak a szakmában, azért némelyiküknek már voltak sikerélményei, előrelépései. A sikerélményeket tulajdonképpen arra vonatkozó bizonyítékként