Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992 - Nostra Tempora 13. (Somorja, 2006)
A (cseh)szlovákiai magyarság 1944 és 1992 közötti történetének vázlata
A (cseh)szlovákiai magyarság 1944 és 1992 közötti történetének vázlata 23 egyezését a magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez, s a konferencia záródokumentuma csupán a németek kitelepítéséről rendelkezett. A csehszlovák kormány ezt követően 1945. október 25-én azzal a nem titkolt szándékkal kezdte meg a szlovákiai magyarság országon belüli széttelepítését, vagyis csehországi deportálását, hogy az egyoldalú áttelepítést és a kényszerű lakosságcserét egyaránt elutasító Magyarországot rákényszerítse legalább a lakosságcsere elfogadására. A magyar kormány 1945 tavaszától fogva kötelességének érezte, hogy szót emeljen a felvidéki magyarság jogfosztása ellen. Ösztönszerűen Magyarországtól reméltek segítséget a magyar kisebbség jogvédelmi harcát felvállaló illegális érdekvédelmi mozgalmak, köztük a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség is, amelyek memorandumok és emlékiratok sokaságában tájékoztatták a magyarországi állami és egyházi szerveket a csehszlovákiai magyarság helyzetéről. A működésében erősen korlátozott, a fegyverszüneti egyezmény értelmében a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenőrzése alá helyezett, meglehetősen szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező magyar diplomáciának ugyanakkor semmiféle eszköze nem volt, hogy a csehszlovák kormányt rábírja a magyar kisebbséggel szembeni magatartása megváltoztatására, a Csehszlovákiában foganatosított sorozatos magyarellenes intézkedésekkel kapcsolatban így legfeljebb a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordulhatott panaszaival. A magyar kormány 1945 őszén, miután azt tapasztalta, hogy a nagyhatalmak vonakodnak közbelépni a magyar kisebbség jogfosztásának és a deportálások leállítása érdekében, s Szlovákia magyarlakta területeinek Magyarország által kért nemzetközi felügyelet alá helyezése, ill. egy vizsgálóbizottság felállítása helyett kétoldalú megállapodást sürgetnek a lakosságcseréről, végül mégis rákényszerült a tárgyalások felvételére, majd egy lakosságcsere-egyezmény aláírására, mégpedig a csehszlovák fél által szabott feltételek többségének elfogadása árán. A két prágai tárgyalási fordulót követően 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény V. cikke felhatalmazta Csehszlovákiát arra, hogy annyi szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Csehszlovákia ezen túlmenően az egyezmény Vili. cikke értelmében jogot szerzett arra is, hogy áttelepíthesse Magyarországra a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat is. A lakosságcserével párhuzamosan a szlovákiai magyarság számának csökkentését célozta az 1946. június 17-én meghirdetett ún. reszlovakizációs kampány is. A reszlovakizációt hivatalosan az elmúlt évszázadokban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok „visszaszlovákosításának” szükségességével indokolták, az önkéntesnek hirdetett akció szervezői ugyanakkor nem titkolták, hogy a reszlovakizáló magyarok visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, mentesülnek a vagyonelkobzás és kitelepítés alól, a magyar nemzetiségük mellett kitartóknak azonban továbbra is vállalniuk kell a hátrányos megkülönböztetést. Ezek után nem meglepő, hogy a reszlovakizáció eredménye a legmerészebb, 200 ezer magyar jelentkezésével számoló elképzeléseket is messze
