Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992 - Nostra Tempora 13. (Somorja, 2006)
A (cseh)szlovákiai magyarság 1944 és 1992 közötti történetének vázlata
24 A (cseh)szlovákiai magyarság 1944 és 1992 közötti történetének vázlata felülmúlta. Összességében a megfélemlített szlovákiai magyarság kétharmada, 410 820 személy tett eleget a reszlovakizációs felhívásnak, akik közül 326 679-et szlovák nemzetiségűnek is nyilvánítottak. Az 1946 októberében véget ért párizsi békekonferencia - a csehszlovák igényeket ötről háromra csökkentve - kimondta három magyarországi község (Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún) Csehszlovákiához csatolását, a 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítésére vonatkozó csehszlovák követelést ugyanakkor, az erőteljes szovjet támogatás ellenére, az amerikai és brit delegáció elutasító álláspontja következtében elutasította. Az egyoldalú transzfer elvetésében minden bizonnyal szerepe lehetett annak a - brit és amerikai támogatást is elnyerő - magyar ellenjavaslatnak, amely a magyar lakosság egyoldalú átvételét az áttelepülés önkéntességéhez és bizonyos kölcsönös határkiigazításhoz kötötte. Mindeközben késett a lakosságcsere lebonyolítása. A lakosságcsere-egyezmény pontatlanul megfogalmazott Vili. cikke ugyanis elmulasztotta meghatározni a csehszlovák fél által egyoldalúan áttelepíthető háborús bűnösök számát, ami azt eredményezte, hogy a szlovák népbíróságok mondvacsinált indokokkal ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat. Amikor a csehszlovák kormány 1946 augusztusában átadta Magyarországnak az áttelepítésre jelölt magyarok névjegyzékét, abban a paritásos csere keretében áttelepítendő 106 398 személy mellett 75 114 „háborús bűnös" is szerepelt. A szlovák népbírósági gyakorlat a magyarságot rendkívül súlyosan érintette (a népbíróságok által 1947. december 31-ig elítélt 8 ezer személy közel 60%-a volt magyar nemzetiségű), a magyarellenes perek sorozatával ugyanis az államhatalom a magyarság háborús bűnösségét, jogfosztásának és kitelepítésének jogosságát igyekezett igazolni. A sokszor tömegessé váló perek közül a legnagyobb a kassai magyar per volt, amelyben 1946 augusztusában, pár nap leforgása alatt, több száz magyart nyilvánítottak háborús bűnössé, ítéltek börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra. A legmegdöbbentőbb Esterházy Jánosnak, a Magyar Párt elnökének a pere volt, akit - miután a szovjet hatóságok 1945-ben a Szovjetunióba hurcolták, s ott tíz évi kényszermunkatáborra ítélték - távollétében 1947 szeptemberében Pozsonyban halálra ítéltek, majd ítéletét azt követően, hogy a Szovjetunió kiadta Csehszlovákiának, életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. A magyar kormány ilyen körülmények között nem járult hozzá a népességcsere megindításához. Csehszlovákia ezért ismét a magyar lakosság csehországi deportálásával igyekezett rákényszeríteni Magyarországot a lakosságcsere mielőbbi megkezdésére, illetve belső eszközökkel megváltoztatni Dél-Szlovákia etnikai jellegét. A karhatalmi erők igénybevételével végrehajtott s az 1945. évinél jóval nagyobb méretű deportálást, vagy ahogy hivatalosan nevezték, a „munkaerő-toborzást”, a csehországi munkaerőhiányra és a közmunkáról rendelkező 88/1945. sz. Beneš-dekrétumra hivatkozva hajtották végre, a dekrétum rendelkezéseit azonban a legcsekélyebb mértékben sem tartva be. 1946 novembere és 1947 februárja között hivatalos csehszlovák adatok szerint 41 666 magyart, köztük nőket, gyermekeket és öregeket szállítottak embertelen módon, fűtetlen tehervagonokba zárva Cseh- és Morvaországba. Különböző magyar becslések ugyanakkor ennél jóval nagyobbra, 60 és 100 ezer közöttire teszik a cseh or-
