Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992 - Nostra Tempora 13. (Somorja, 2006)
Előszó
18 Előszó meg a majdan ismét a csehszlovák állam részévé váló magyar lakossággal szembeni első jogfosztó rendelkezések. A záró dátum kézenfekvő volt: 1992. december 31-ével zárult le immár véglegesen Csehszlovákia és ezzel a csehszlovákiai magyarság történelme, a felvidéki magyarok a függetlenné váló Szlovák Köztársaság, az évtizedek folyamán a cseh országrészekbe elszármazottak pedig a Cseh Köztársaság polgáraivá váltak. A két világháború közöttihez, illetve az 1989 utánihoz hasonlítható önálló magyar kisebbségi politizálásról a (cseh)szlovákiai magyarság vonatkozásában sem a második világháborút követő jogfosztás éveiben, sem a pártállami korszakban nem beszélhetünk. A magyar kisebbség általában nem tudott beleszólni sorsának alakulásába, történelmének töréspontjai ezért a hatalom magyarságpolitikájának - Csehszlovákia általános történelmének alakulásából következő - töréspontjaihoz kapcsolhatóak, illetve azokkal azonosíthatóak. A (cseh)szlovákiai magyarság történetének korszakolása során ezért Csehszlovákia általános történeti korszakaiból indultam ki, s az azoktól való eltérést csupán egy esetben, mégpedig a jogfosztásának végét jelző időpont meghatározásánál tartottam elengedhetetlennek. A jogfosztott magyar lakosság számára ugyanis nem az 1948. februári kommunista hatalomátvétel hozta meg a várva várt fordulatot, mint ahogy azt a pártállami propaganda évtizedeken keresztül próbálta elhitetni vele. 1948 februárja után nemcsak a korábbi magyarellenes politika folytatódott tovább változatlanul, hanem hónapokon keresztül sorra születtek az újabb és újabb magyarellenes intézkedések, kollektív jogfosztásának többéves időszaka így csupán 1948. október 25-én, az állampolgársága viszszaszerzését lehetővé tévő törvény megszületésével zárult le. A többi korszakhatár megítélésem szerint nem szorul különösebb magyarázatra. 1963. áprilisa korszakhatárrá avatását leginkább az indokolta, hogy az ötvenes évek koncepciós pereinek ekkor induló felülvizsgálásával kezdődött a hatvanas éveknek az 1968-as prágai tavaszban kicsúcsosodó s a magyarság jogállásának pozitív előjelű újragondolására is reményt adó demokratizálódási folyamata. Alexander Dubček 1969. áprilisi leváltása és Gustáv Husák hatalomra jutása nemcsak a reformfolyamat definitív bukását, hanem az 1968-ban kiharcolt nemzetiségi szervek leépítését, formálissá válását is eredményezte. Végül pedig az 1989. novemberi „bársonyos forradalom” tette lehetővé, hogy Csehszlovákia pártállamból ismét demokráciává, a (cseh)szlovákiai magyarság pedig a hatalomnak kiszolgáltatott kisebbségből sorsának alakításába ismét beleszólni tudó közösséggé váljon. Az olvasó figyelmét bizonyára nem kerülik el a kronológia egyes fejezetei, valamint témakörei között mutatkozó arányeltolódások. Ezeket egyrészt egyes témakörök és korszakok nem azonos mértékű feldolgozottsága, a kutatásokban még meglevő fehér foltok, másrészt pedig egyes évek (különösen az 1950-es és 1960-as években) eseményszegénysége vagy talán inkább információüressége magyarázza. Különösen feltűnő lehet az utolsó fejezetnek az előzőekhez viszonyított nagy terjedelme; ennek oka az állampárti felügyelet alól megszabadult sajtó korlátozások nélküli hírközlése mellett a korszak valóban nagy eseménygazdagságában keresendő, a magyar kisebbségi társadalom ugyanis - a
