Öllös László: Emberi jogok - nemzeti jogok. Emberi és polgári jogok-e a nemzeti kisebbségek jogai? - Nostra Tempora 10. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
IV. Nemzet és morál
134 Nemzet és morál legális viselkedést, hanem „legitimnek kell lennie”, s „egy jogrendszer csak akkor legitim, ha egyenlő mértékben biztosítja minden polgár autonómiáját”, akkor azt a kérdést is fel kell tenni, hogy lehetséges-e a nemzeti jogok ilyen megfogalmazása minden egyén vonatkozásában, tartozzon az akár a nemzeti többséghez, akár a kisebbséghez. Ha „a polgárok akkor autonómok, ha a jog címzettjei önmagukat egyúttal e jog szerzőiként értelmezhetik”,205 és a megfelelő „törvényhozási folyamatok résztvevőiként szabadok”,206 akkor Habermas szerint is ki kell alakítani a megfelelő szabályozást és kommunikációs formákat. És ha mindez feltételezi a „megfelelő individuális védelmet", abban az esetben ehhez, szerintünk, olyan jogok szükségesek, amelyek megalkotásában effektiven részt vesznek az érintettek. Ugyanakkor Habermas „kizárólag konceptuális okokból” a jog olyan fogalmának bevezetését tartja szükségesnek, amely egyenlőnek ismer el olyan csoportokat, melyek kulturálisan definiáltak, a tradíció, az életforma, az etnikai származás stb. szempontjából különböznek egymástól, tehát kollektívumok, és amely kollektívumokban az egyes csoportokhoz tartozók identitásuk kibontakoztatása és megőrzése érdekében különbözni akarnak a másik csoporttól. Habermasnál tehát megjelenik az a dilemma, hogy kénytelen kollektívumként értelmezni a másoktól különbözni akarókat, de éppen az érintett egyének akarata alapján. Ezzel beleütközik az individuális szabadság és kollektív hatalom dilemmájába, amikor is leszögezi, hogy „a különböző etnikai csoportok és kulturális formák egyenjogú együttélését nem olyasfajta kollektív jogokon keresztül kell biztosítani, melyek a jog individuális eszményképre vonatkoztatott elméletétől túlságosan magas árat követelnének”.207 Az ilyesfajta kollektív jogok engedélyezését a demokratikus jogállamban szükségtelennek és az állam normatív alapjai szempontjából kérdésesnek tartja. Ha azonban az „identitást kialakító életformák és tradíciók védelmének, végső soron tagjai elismerését kell szolgálnia",208 akkor Habermasnak meg kellene adnia ennek normatív alapjait, hiszen ezekből következnének az állam gyakorlati lépései. A kommunikáció szabadságával, a kultúrák „önátalakításhoz” való erejével, az „idegen impulzusok integrációjával” és más hasonló érvekkel bemutatott állapot ugyanis még nem jelenti az asszimilációs nyomás megszűnését. Az efféle jogállam-
