Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938) - Nostra Tempora 9. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Melléklet
156 Interjúk dött a karrierem. Volt itt egy operatársulat, és adták a Bibliás emberek című operát, különben elég unalmas opera volt. Nagy dolog volt akkor, hogy kellett az operába egy gyerekkórus, no, és hol volt akkor gyerekkórus, hát, a zsidó templomban. Elhívtak minket, és meg is fizették, - egy krajcárt kaptunk fellépésenként. Jött vendégszerepelni egy híres cseh énekes is, Burian, aki megtanulta magyarul a szöveget. Mi a Máté passióból a „Boldogok, kik az igazságért szenvednek háborúságot, mivel az övék a mennyek országa" kezdetű részt énekeltük. Hát ezt még tudomásul vették valahogy a szüléink. De Burian bejött a színpadra és énekelte, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus”, és erre mi mind azt mondtuk, hogy „Mindörökké, ámen”. És nem történt semmi! Az idősebbek a mi családjainkból csak arra kértek minket, hogy „gyerekek, csak a körmötök alatt a koszt meg ne lássuk!” Szóval a reálgimnázium abbahagyása után éltem egy bizonyos ideig itt Kassán, aztán rábeszéltek, hogy menjek konzervatóriumba, Bécsbe. Négy évet töltöttem Bécsben. Kaptam ösztöndíjat, és innen a hitközség is támogatott. Ezek nagyonnagyon boldog idők voltak. Végre kikerültem az itteni környezetből: templom és iskola. De még mielőtt erről beszélnék, el kell mesélnem, hogy itt, Kassán lakott egy gazdag ügyvéd, úgy hívták, hogy Zahler, s nála egy zsidó asszony volt a házvezetőnő, akit úgy hívtak, hogy Lőwy néni, s annak a fiát pedig Lőwy Hermann-nak (Farkas Mihály). S mikor a Zahler nagyapa meghalt, akkor jöttek a zsidók és mondtak utána kaddist. S jött a Zahler unoka és hozta magával a játszótársát, Hermannt. Játszottunk a nagy templomudvaron, és mikor elérkezett az imádkozás ideje, akkor behívtak, már kezdett sötétedni, a templomban. Az ottani kántor, a Fischer bácsi befejezte az imát azzal, hogy „ámen", Farkas Mihály barátunk a zsebébe nyúlt és kivett egy újságpapírba csomagolt kenyeret, elmondta az áldást fölötte. Csak mostanában gondolkodtam el azon, hogy milyen vallásos szellemben nevelhette őt az özvegy édesanyja, hogy a zsebében volt a kenyér egész délután, de ő megvárta az ima végét azért, mert addig nem volt szabad kovászos kenyeret enni, csak este. Aztán már nem jelent meg, és akkor azt hallottuk róla, hogy Hermann inas lett.
