Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői
A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői 57 ja, országos viszonylatban mégis kisebbség, hiszen Szlovákia lakosságának csupán 9,7%-át teszi ki. Hatalmi szempontból is kisebbségi helyzetű közösségről van szó: a magyarok befolyása az állampolitikára csekély (még ha legitim képviselői jelenleg részt vesznek is az államhatalom gyakorlásában), a magyar nyelv pedig még azokon a településeken sem rendelkezik hivatalos státussal, ahol a magyarok többségben élnek, bár az 1999. évi 184. sz. kisebbségi nyelvtörvény lehetővé teszi a kisebbségi nyelvek használatát néhány nyilvános színtéren (a részletekre 1. a könyvünk II. részében található írásokat). Az SM beszélőközösség kisebbségi helyzetével függ össze az is, hogy az SM lakosságnak nemcsak az SS lakosságénál rosszabb a műveltségi és foglalkoztatási szerkezete, hanem az MM lakosságénál is; hasonló a helyzet a városi és a falusi lakosság aránya tekintetében. E tényezők hatásáról a következőkben mint a kisebbségi helyzet hatásáról lesz szó. Az SM beszélőközösség kétnyelvű5, annak ellenére, hogy tagjainak egy része csak magyarul tud, ugyanis a kétnyelvű kisebbségi közösségben élő egynyelvű beszélők is kétnyelvű nyelvi kompetenciával rendelkeznek: ők is tudják, a nyelvhasználat mely színterein, ill. milyen beszédhelyzetekben kell(ene) szlovákul beszélniük; ezenkívül ők is a magyar nyelvnek a szlovák nyelv által befolyásolt kontaktusváltozatát sajátítják el anyanyelvként. Az egy- és a kétnyelvű beszélőközösségben élő beszélők közötti egyik legalapvetőbb kü - lönbség az, hogy a kétnyelvű beszélők kevesebbet vannak kitéve első nyelvüknek, mint egynyelvű társaik (nem, ill. nemcsak azt hallják és látják maguk körül), s így kevesebb idejük jut e nyelv „gyakorlására”, mint az egynyelvüeknek, bizonyos színtereken pedig alig van vagy egyáltalán nincs lehetőségük ezt a nyelvet használni. A kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt, melyről most szó van, elsősorban a nyilvános nyelvhasználat színterei azok, ahol a beszélők első nyelve csak korlátozottan lehet jelen. A magyar nyelv használatának korlátozottságára számos példát láttunk könyvünk II. fejezetében. A kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt élő beszélők nyelvi világának ez a sajátossága a közösséghez tartozó egynyelvű beszélők életében is érvényesül. A közösség ténylegesen kétnyelvű tagjainál még ehhez járulnak a két nyelv ismeretéből adódó általános nyelvlélektani jellegzetességek. E tényezők hatásáról a következőkben mint „a kétnyelvűség hatásá”-ról fogunk beszélni. E tényezők „felelősek” az ún. helyzeti kontaktushatásért (1. Lanstyák 2002). A kétnyelvűségi helyzet másik általános következménye, hogy a kétnyelvű beszélők a két nyelvet nem tudják magukban teljesen távol tartani egymástól, s ezért gyakran előfordul, hogy az első nyelv használata közben a másodnyelv is „szóhoz” jut, közvetlenül vagy első nyelvi elemek közvetítésével. Erről a tényezőről alább mint „a másodnyelv hatásá”-ról fogunk beszélni. Ilyenkor mindig a másodnyelv konkrét elemeinek és jelenségeinek az első nyelvre gyakorolt hatásáról van szó, az ún. eseti kontaktushatásról (1. Lanstyák 2002). A kétnyelvűségi helyzetnek ez a következménye közvetlenül csak a közösség mindkét nyelvet használó tagjait érinti, ugyanakkor a kétnyelvű beszélők beszédmódja az egynyelvű beszélők nyelvhasználatát is befolyásolja. Amiképpen az egynyelvű közösségekben élő beszélők nyelvhasználata is alakítja az általuk beszélt nyelvet, ugyanez a helyzet a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt élő beszélőkkel is, vagyis a kétnyelvű beszélők nyelvi 5. A kétnyelvűség különféle meghatározásai közül a közösségi kétnyelvűség esetében máig a Uriel Weinreich klaszszikus munkájából (1953/1974:1) származó funkcionális meghatározás a leginkább használatos, mely szerint minden olyan beszélő kétnyelvű, aki mindennapi beszédtevékenysége során két nyelvet használ, mégpedig a nyelvtudás mértékétől függetlenül. A kétnyelvűség mint gyakorlat tehát úgy határozható meg, mint két nyelv rendszeres használata, a kétnyelvűség mint sajátos nyelvi kompetencia pedig úgy, mint két nyelv rendszeres használatának képessége (Štefánik 1996: 136; 2000a: 10, 2000b: 17).
