Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvjárások
Magánhangzóhiány és kontaktushatás a nagyhindi nyelvjárásban 221 tekinti Nagyhindet nyelvjárásszigetnek, ugyanis mai nyelvjárása beilleszkedik a Nyitra-vidéki nyelvjáráscsoportba. A közölt példák igazolják, hogy a palatális labiális magánhangzók hiánya eltűnt, és az adatok a labiális hangok túlsúlyáról árulkodnak (Sándor 2004: 32-49). 3. A NAGYHINDI FONÉMAHIÁNY EREDETE Az illabialitás sajátos nagyhindi megnyilvánulásának eredete szintén több nyelvészt foglalkoztatott. Benkő Loránd a már említett tanulmányában (1961) a nagyhindi nyelvjárás lehetséges előzményeként említhető nyelvjárási részleg tiszta illabialitásának kialakulását a 17-18. század fordulójánál jóval korábbinak véli. Ajelenséget belső nyelvi fejlődés eredményének tekinti. Kialakulását részben az i és ë illabialitásának megőrzésével, részben a kettőshangzók tiszta illabiális irányban való fejlődésével, részben pedig analógiás indítékú illabializáció eredményének tekinti (Benkő 1961: 410). Lehetségesnek tartja továbbá, hogy a nagyhindi nyelvjárás egy valamikori nagyobb kiterjedésű, erősebb illabialitású nyelvjárásnak a középkort túlélt töredéke. A nagyatlasz nagyhindi gyűjtői három hipotézist is felállítanak a nyelvjárásban jelentkező erős illabiális jelleg lehetséges kialakulásáról. Elsőként a szlovák hatást említik. E feltevés mellett az áll, hogy a környező szlovák települések nyelvében nincsenek meg az említett labiális magánhangzók, ellene pedig az szól, hogy egy ilyen jelenség elszigetelt nyelvjárásokban alakulhatna ki, Nagyhind viszont a Zsitva völgyében húzódó magyar nyelvterületnek a része. A nyelvjárás illabialitásának kialakulásában a szerzők a szlovák hatást kevéssé tartják valószinűnek (Imre-Kálmán 1953: 519-521). Ehhez az első feltételezéshez hozzá kell még tennünk azt is, hogy a szlovák hatás alátámasztásához vagy elvetéséhez nem elégséges csupán annak említése, hogy a szlovákban nincsen ö, ő, ü, ű, hanem hogy az illabiális ë, é, i, í a szlovák nyelvben milyen fonetikai környezetben jelenhet meg. Márton Gyula a moldvai csángó dialektus hangrendszerét és fonológiai struktúráját ért román nyelvi hatásról készített összefoglalójában találjuk, hogy a labiális ü és ű hangok román hatásra gyakran illabiálissá (z'-vé) váltak (Márton 1965: 243-256). Az illabiális i nagyhindi használatát tehát érdemes lenne összehasonlítani Márton Gyula adataival. A nyelvatlasz gyűjtőinek második feltételezése az, hogy Nagyhind elmagyarosodott szlovák község. Nyelvéből hiányoznak azok a hangok, melyek ismeretlenek voltak a nyelvcsere előtt használt (szlovák) nyelvben, és azokat a hozzájuk legközelebb eső hanggal helyettesítették. Ezt a feltevésüket is cáfolják, méghozzá Fényes Elek és Kniezsa István adataival, melyek szerint Nagyhind magyarajkú község volt a régmúltban is (Imre-Kálmán 1953: 519-521). A történeti kontaktológia kapcsán Lanstyák István olyan jelenségekre hívja föl a figyelmet, melyek az északi magyar peremnyelvjárásokban találhatók, s melyekről feltételezhető, hogy nyelvcserehelyzetben jöttek létre. Az általa tárgyalt kontakusjelenségek valóságosan végbement vagy pedig megrekedt és elmaradt nyelvcserék ámlkodó nyomai. Vágai, magyarbődi és nagyhindi adatokat vizsgál. Nagyhind esetében a labiális palatális magánhangzók hiányát helyzeti kontaktusjelenségnek tekinti, amely valószínűleg nyelvcsere eredménye (Lanstyák 2003: 140). A végbement nyelvcserére utaló maradványhatás, illetőleg az elmaradt nyelvcserét valószínűsítő erős kölcsönzés egyik bizonyítéka az, hogy a kölcsönzéstermékeket leszámítva a nyelvet cserélt közösség nyelvjárása megegyezik a nyelvet nem cserélt környező településekkel. Nagyhind esetében ez a feltétel teljesül, ugyanis a dialektus minden lényeges vonásában megegyezik az északnyugati palóc, pontosabban a Nyitra-vidéki nyelvjárástípussal (Imre 1971: 369). Lanstyák felhívja a figyelmet, hogy az egyes településeken többszörös nyelvcsere is megtörténhetett.
